Ez a nagyszerű regény a magyar utópiairodalom kiemelkedő, fontos és bizonyos értelemben összegző műve, színvonalában a legnagyobbakkal vetekszik – s legnagyobbakon ebben a műfajban Szathmári Sándor örökbecsű remekművét, a Kazohíniát, valamint Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba című alkotását értem.

E műveken kívül sokkal többre amúgy nem is gondolhatnék, elvégre a magyar irodalomban nem túl sok közismert, népszerű és ma is olvasott utópisztikus regény címe forog – holott már a XVIII–XIX. században is bőven születtek efféle alkotások, igaz, azokat ma már nem olvassa senki, legföljebb egyetemi szemináriumokon kerülnek szóba. Ilyen Kereszturi József Eleuteri prófétája 1790-ből, Ney Ferenc 1836-ban írt holdbéli utazása, Koronka József 1837-ben megjelent, a régi Európa romjai felett a 2836. évben tett kalandozása, vagy Tóvölgyi Titusznak Az új világ – Regény a szoczializmus és kommunizmus társadalmából című, 1888-ban napvilágot látott könyvecskéje (ezekről később még szó lesz).

A XX. század utópiatermése már valamivel gazdagabb, a már említett Szathmárin és Karinthyn túl elég csak Jókai Mór Ahol a pénz nem isten című művére, Babits Mihály Elza pilótájára, Déry Tibor G. A. úrjára gondolni, sőt idesorolnám Karinthy Ferenc Epepéjét és Szabó Károlytól az A jövő történelme című, méltatlanul feledett kisregényt is. A bevezetőben azért írtam azt, hogy Horváth Viktor regénye összegző mű, mert megtalálható benne szinte az összes olyan motívum, amelyet magyar utópiaszerzők papírra vetettek. Nem arra gondolok, hogy megfelel a műfajtól elvárt kritériumoknak – csodás utazás „sehol sincs” vidékre; fantasztikus találmányok szerepeltetése; a jelen bírálata egy kommunisztikus, tökéletesen működő társadalom felől, ahol nincs központi államhatalom –, hanem arra, hogy a szerző fölhasználta és biztos kézzel újraírta a föntebb néhány névvel és művel már fölvázolt tradíciót.

Az ő Európájában sincsenek sem határőrök, sem rendőrök, sőt a bűn átértelmezése miatt a bírák is fölöslegesek, akár Kereszturi József Eleuteri prófétájában. Az ő Európájában sincs szegénység és éhség, akár a Ney Ferenc által csaknem kétszáz éve megírt Holdon. Hasonló egyezést látok Frankenburg AdolfMagyarország nem volt, hanem lesz című, 1880-asművével, amelyből megtudjuk, hogy a jövő Magyarországán a lopás és sikkasztás már nem számít bűnnek, tekintettel arra, hogy a bőség társadalmában ez értelmezhetetlen. Horváth Viktor új Európájában fölfedezhetjük Tóvölgyi Titusz látomásait is, aki több mint 130 éve azt „álmodta”, hogy 2200-ban megalakul az Európai Államok Szövetsége, az államok nem nemzeti alapon szerveződnek, hanem az országokat az Európa Parlament irányítja, továbbá a hétköznapi életben nincs vagyon, cím és rang, s az emberek úgy élik az életüket, mint egy nagy, boldog család.

Ennek ellenére Horváth regénye minden ízében eredeti és különleges, a szerző elképesztően gazdag fantáziája ugyanis nemhogy szárnyal, de fénysebességgel röpül. A történetet nem fogom elmesélni, mert számos csavart és meglepetést tartalmaz, elég csak annyi, hogy egy az ókori Egyiptom fejlettségi szintjén álló hadsereg egy bizonyos Szeti arkhón (ő a regény egyik főhőse) vezérletével áthajózik a Földközi-tengeren, hogy megtámadja és elfoglalja Európát. Az egyiptomiak voltaképpen egy olyan világgal veszik föl a harcot, ahol már sok éve megvalósult a kommunizmus tökéletes eszménye: nincsenek államok, nincsenek hatalmi szervek, az emberek csak akkor dolgoznak, amikor kedvük tartja, s azt, amihez kedvük van, de a csúcstechnológia áldásainak köszönhetően mégis rendkívül magas az életszínvonal.

Horváth a két világból származó főszereplők váltogatásával párhuzamosan mutatja be a regénybéli Afrika és Európa társadalmát, s ebből olyan lehengerlő cselekményt kerekít, hogy a vaskos regényt lehetetlen letenni. A párbeszédei és a jellemábrázolásai különösen bravúrosak, figurái a fantasztikus szcenárió ellenére élő és lélegző alakok. Nagy erénye a szövegnek, hogy a sorok mögött szinte látni a szerző kacsintását: látod, kedves olvasó, ezt én most nagyon komolyan és tudományosan adom elő, de azért egy jó tréfa az egész. Az 1960–1970-es évek magyar szocializmusának érezhetően saját élményanyagból fölépített leírása (amely a mű egyik legfontosabb része) briliáns megoldásokat szül – mert bizony, ebben a regényben igen jól megfér egymás mellett az ókori Egyiptom Kádár Magyarországával, Vlagyimir Iljics Lenin Jézus Krisztussal, valamint az ókori lándzsa az utódokra örökíthető, agyba épített számítógéppel.

Az írónak korábban még a nevét sem ismertem, s alaposan meglepődtem rajta, hogy Horváth Viktor egy ötvenéves ember, akinek ez a mestermunka még csak a második (!) regénye – mit mondjak, ez még visszafogottan szólva is igen erős kezdés. A Kis Reccs (bocs, ezt nem tudom kihagyni) hatalmasat szól: szerintem a kortárs magyar regényirodalom nagy durranása.