Vegyünk egy embert. Emberünk pedig vegyen egy könyvet. Tegyük fel, hogy van szeme. Noch dazu, ízlése is. Bemegy az ember a könyvesboltba. Van nála pénz. Szeme a helyén. Az ízlését sem hagyta otthon. Nos, a szóban forgó egyén pusztán a borító alapján egészen biztosan nem veszi le a polcról Clara Sánchez regényét. Giccses föstményen (fotón?) giccses leányzó áll a tengerparton, fejét kissé lehajtja, előtte felhabzó hullámverés.

Fölötte – fekete sávban –arany hímzéssel náci jelvény. Nem sirály. Nem halászhorog. „Az emlékezés és a megbocsátás lenyűgöző regénye” – szól ráadásul a hívogatónak szánt idézet – nem tudjuk, kitől – a borító legtetején. Pöttyöskönyvbe oltott Harlekin-füzetek. Pedig a nyálas külső érzéketlen szívet takar; Sánchez regénye korántsem értéktelenmű. És – hála istennek – a borítón szereplő idézetnek (Rejtő szavával: „Neduddgi”-től) semmi köze nincs a könyvhöz. Mert A láthatatlanok éppen hogy nem az emlékezésről és a megbocsátásról, hanem a jelenről és az engesztelhetetlenségről szól. A történetet a jelenkori Magyarországon különös fénytörésbe helyezi a Csatáry-ügy közelmúltbéli felszínre „bukása” és a kurrens magyar újságcikkekben gyakran emlegetett Aribert Heim neve, aki meghatározó szerepet kap Sánchez regényében is.

Öreg nácikról és egy öreg náci vadászról mesél A láthatatlanok. Meg egy fiatal nőről, aki „Pilátus a krédóban”. A történet két szálon fut. Az egyik elbeszélő Julián, aki túlélte a holokausztot, és a világégést követően részt vett a náci háborús bűnösök kézre kerítésében. A másik Sandra, aki terhes, és pihenni érkezik a spanyol nyaralóhelyre, valamint eldönteni, hogy feleségül menjen-e születendő gyermeke apjához. Egyik nap rosszul lesz a tengerparton, és egy kedves öreg házaspár siet a segítségére. Aztán előkerül a szekrényből az SS-egyenruha. Az elképzelés jó, a megközelítés is rendben, az írói invenció – mondjuk ki: a tehetség – viszont kevésnek bizonyul.

Félreértés ne essék: Sánchez tud írni, sőt jól ír, de ez a kabát nagy rá. Lötyög rajta. Ráncokat vet mindenhol. Olyan nagy, hogy Sánchez már nem is látszik benne. Áll egy kabát magában, üresen. Ráadásul az olvasó képtelen szabadulni a sejtéstől, hogy az egész nem több ürügynél. „Clara Sánchez nem kényezteti el olvasóit történelmi háttérismeretek beiktatásával” – olvashatjuk Harsányi Iván kitűnő utószavában, amely pótolni igyekszik az említett hiányt. Tegyük hozzá: sikerrel. José Saramago Utazás Portugálián át című lírai útinaplójának bevezetőjében arról (is) értekezik, hogy előszót írni nem helyes.

Ha rá szorul az utána következő szöveg, akkor nem áll meg a saját lábán, ha nem szorul rá, akkor pedig nincs szükség előszóra. Sánchez regényéről szólván ugyanez igaz az utószóra is. A nácizmus témája mind a mai napig perzselő. Figyelmet ébreszt. Így értem, hogy mindez csak ürügy. A láthatatlanok ugyanis nem holokausztregény, hanem egy egyszerű thriller. Irodalmilag meg sem közelíti – élményanyag és hitelesség tekintetében persze nem is tehetné – például Jorge Semprún A nagy utazását vagy Kertész Imre Sorstalanságát.

Claudio Magris írja a Dunában: „Eichmann teljesen őszinte volt, amikor Jeruzsálemben elszörnyülködött azon, hogy annak az izraeli tisztnek, Less századosnak, aki őt hónapokon át kihallgatta, és akit mélységesen tisztelt, szóval hogy ennek a tisztnek az apját Auschwitzban megölték. Elszörnyedt, mert nem működött a fantáziája, s az áldozatok száma mögött képtelen volt arcokat, arcvonásokat, tekinteteket, konkrét embereket elképzelni. Saját magunk autentikusságának szónokias kinyilatkoztatása a parvenü pózává lesz, amikor a tömeg ellen szólunk, és közben elfelejtjük, hogy magunk is a tömeghez tartozunk.” Ez az „elszörnyedés”, a lélek és az ábrázolás hiányzik Clara Sánchez könyvéből – már ami a nácikat és a túlélőket illeti. Mert a női pozíció, Sandra hangja ellenben tiszta és hiteles. De 

Vegyünk egy embert. Emberünk pedig vegyen egy könyvet. Tegyük fel, hogy van szeme. Noch dazu, ízlése is. Bemegy az ember a könyvesboltba. Van nála pénz. Szeme a helyén. Az ízlését sem hagyta otthon. Nos, a szóban forgó egyén pusztán a borító alapján egészen biztosan nem veszi le a polcról Clara Sánchez regényét. Giccses föstményen (fotón?) giccses leányzó áll a tengerparton, fejét kissé lehajtja, előtte felhabzó hullámverés.

Fölötte – fekete sávban –arany hímzéssel náci jelvény. Nem sirály. Nem halászhorog. „Az emlékezés és a megbocsátás lenyűgöző regénye” – szól ráadásul a hívogatónak szánt idézet – nem tudjuk, kitől – a borító legtetején. Pöttyöskönyvbe oltott Harlekin-füzetek. Pedig a nyálas külső érzéketlen szívet takar; Sánchez regénye korántsem értéktelenmű. És – hála istennek – a borítón szereplő idézetnek (Rejtő szavával: „Neduddgi”-től) semmi köze nincs a könyvhöz. Mert A láthatatlanok éppen hogy nem az emlékezésről és a megbocsátásról, hanem a jelenről és az engesztelhetetlenségről szól. A történetet a jelenkori Magyarországon különös fénytörésbe helyezi a Csatáry-ügy közelmúltbéli felszínre „bukása” és a kurrens magyar újságcikkekben gyakran emlegetett Aribert Heim neve, aki meghatározó szerepet kap Sánchez regényében is.

Öreg nácikról és egy öreg náci vadászról mesél A láthatatlanok. Meg egy fiatal nőről, aki „Pilátus a krédóban”. A történet két szálon fut. Az egyik elbeszélő Julián, aki túlélte a holokausztot, és a világégést követően részt vett a náci háborús bűnösök kézre kerítésében. A másik Sandra, aki terhes, és pihenni érkezik a spanyol nyaralóhelyre, valamint eldönteni, hogy feleségül menjen-e születendő gyermeke apjához. Egyik nap rosszul lesz a tengerparton, és egy kedves öreg házaspár siet a segítségére. Aztán előkerül a szekrényből az SS-egyenruha. Az elképzelés jó, a megközelítés is rendben, az írói invenció – mondjuk ki: a tehetség – viszont kevésnek bizonyul.

Félreértés ne essék: Sánchez tud írni, sőt jól ír, de ez a kabát nagy rá. Lötyög rajta. Ráncokat vet mindenhol. Olyan nagy, hogy Sánchez már nem is látszik benne. Áll egy kabát magában, üresen. Ráadásul az olvasó képtelen szabadulni a sejtéstől, hogy az egész nem több ürügynél. „Clara Sánchez nem kényezteti el olvasóit történelmi háttérismeretek beiktatásával” – olvashatjuk Harsányi Iván kitűnő utószavában, amely pótolni igyekszik az említett hiányt. Tegyük hozzá: sikerrel. José Saramago Utazás Portugálián át című lírai útinaplójának bevezetőjében arról (is) értekezik, hogy előszót írni nem helyes.

Ha rá szorul az utána következő szöveg, akkor nem áll meg a saját lábán, ha nem szorul rá, akkor pedig nincs szükség előszóra. Sánchez regényéről szólván ugyanez igaz az utószóra is. A nácizmus témája mind a mai napig perzselő. Figyelmet ébreszt. Így értem, hogy mindez csak ürügy. A láthatatlanok ugyanis nem holokausztregény, hanem egy egyszerű thriller. Irodalmilag meg sem közelíti – élményanyag és hitelesség tekintetében persze nem is tehetné – például Jorge Semprún A nagy utazását vagy Kertész Imre Sorstalanságát.

Claudio Magris írja a Dunában: „Eichmann teljesen őszinte volt, amikor Jeruzsálemben elszörnyülködött azon, hogy annak az izraeli tisztnek, Less századosnak, aki őt hónapokon át kihallgatta, és akit mélységesen tisztelt, szóval hogy ennek a tisztnek az apját Auschwitzban megölték. Elszörnyedt, mert nem működött a fantáziája, s az áldozatok száma mögött képtelen volt arcokat, arcvonásokat, tekinteteket, konkrét embereket elképzelni. Saját magunk autentikusságának szónokias kinyilatkoztatása a parvenü pózává lesz, amikor a tömeg ellen szólunk, és közben elfelejtjük, hogy magunk is a tömeghez tartozunk.” Ez az „elszörnyedés”, a lélek és az ábrázolás hiányzik Clara Sánchez könyvéből – már ami a nácikat és a túlélőket illeti. Mert a női pozíció, Sandra hangja ellenben tiszta és hiteles. De - jelen esetben - inkább rosszra.