Van már egy Nobel-díjas regényünk, Kertész Sorstalansága. És lehetett volna korábban más is, többek közt Déry A befejezetlen mondata vagy Ottlik Iskola a határon-ja, mellesleg e kettő komoly hatással volt Nádasra. Lehetett volna Füst Milán vagy Illyés Gyula is díjazott, a komolytalanabb lehetőségeket most hagyjuk. Nádas nagy regényei, az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek biztosan ott vannak a jelentős európai regények közt. Amit az emberről, az emberi létről tudnak, az minden olvasójának egzisztenciáját radikálisan érinti. Nem lehet nem odafigyelni arra, amit művei mániákusan, kegyetlenül, mondhatni szelíd kegyetlenséggel, ugyanakkor kíméletlen éleslátással, akkurátusan, felkavaró és mégis felszabadító erővel – nem, nem is erővel, hanem halk szavú pontossággal – mondanak.

És ahhoz sem lehet közömbösen viszonyulni, ahogyan mondják: áradóan, szisztematikusan, akár ormótlanul, akár bosszantóan – hol szépségesen, hol provokatívan, de mindig lebilincselően. Ha egy olvasót egy Nádas-regény beszippant, behúz a maga világába, azt utána nem engedi el, nem hagyja békén, nem hagyja nyugodni. Mert olyan elemi történeteket tár elénk, és azoknak olyan sűrű hálóját dobja ránk, ami által végül testileg-lelkileg úgy behálóz minket e hihetetlenül gazdag regényvilág, hogy már szinte azt érezzük: abban élünk, abban a nem létezőben, abban a merő fiktív térben. És abban alszunk el, és arra ébredünk.

Én még ilyen írót nem láttam. Szerkesztői gyakorlatomból tudom, van hogy a vesszőt is rossz helyre teszi, de ugyanakkor nem ismerek élő magyar írót, aki a mondatról többet tudna nála (na jó, egyet ismerek, aki még ennyit tud, és aki a vesszőt is mindig jó helyre teszi, nem viccelek, őt éppen Esterházy Péternek hívják). Ez furcsán fog hangozni, de nagy dicséretnek szánom: Nádasnak igen alapos, de nem irodalmi és nem grammatikai tudása van a mondat lüktetéséről, lélegzéséről, belső arányairól, ritmusáról, hosszáról. A mondatok dinamikájáról. A bekezdések dinamikájáról. Valamiféle inkább biológiai és egyben zenei, sőt etikai tudása van erről.

Az elmúlt húsz évben elég sokat vacakoltam vele az Élet és Irodalomba küldött esszészövegeinek véglegesítésével. Minden szó, minden vessző, minden pont, minden kurzív, minden kis- és nagybetű fontossá válik, ha az ember vele beszéli azt meg. És mi volna az író ember számára fontosabb, mint az írás minősége? A diktatúra idején írt műveiben erkölcsi okokból is vállalta az önkorlátozást. A demokráciában írt műveiben erkölcsi okokból sem vállalta az önkorlátozást. 1989 előtt nem írt a holokausztról, és egyfajta antropológiai optimizmus jellemezte. 1989 után nem akarta már figyelembe venni „az ember érzékenységét vagy szemérmét” (miként azt egy altatóorvos sem veheti figyelembe), ha azzal volt elfoglalva, milyen lény is az. Az Egy családregény vége című regényében minden fejezet egyetlen bekezdés volt. Az Emlékiratok könyvében meg minden mondat volt külön bekezdés (kivéve az utolsó előtti fejezetet, de épp ez az!).

Ráadásul ott többoldalas mondatok és egyetlen soros rövid mondatok is találhatók. Szép dinamikai rendben. Meghaladhatatlannak tűnt ez a mű. Ezután azt érezte, hogy émelyeg a saját választékos körmondataitól, felrúgta hát az egész mondatrendet, és elkezdte írni a Párhuzamos történeteket. Melyben a regényrendet, a szerkezeti rendet is felborította. Több mint százötven oldalas ágyjelenetet írt. Az egyes fejezetekben elkezdődik egy krimi, egy családregény, egy szerelmes regény, egy nevelődési regény, egy ’56-os regény, aztán ezek nem záródnak le. Máskor olyan regények záródnak, melyek el sem kezdődtek, meg sem nyíltak: olvashatjuk például egy lágerregény végét. A regényzáró fejezetekben fergetegesen gomolyognak az egyes korábbi történetek. Csak a legnagyobb regényírók tudják így kézben tartani anyagukat.

Sose értettem, hogyan lehetséges egy nagy regény, mitől érezzük nagynak, és miért vagyunk hajlandóak heteket tölteni az elolvasásával. És hogyan lehetségesek olyan emberek, akik meg húsz évet töltenek el az életükből ilyesmi megírásával. A regény talán a legképlékenyebb irodalmi műfaj. Szinte minden belefér. És mi minden belefért már Goethétől Balzacig, Tolsztojtól Musilig, García Márquezig. Ezzel együtt a Párhuzamos történetek olyan regény, amilyen még nem volt. De hogyan lehetséges, hogy egy ember, aki köztünk jár, budai, gombosszegi lakos, sok bioételt és magot eszik, és nyilván sok vadkörtét, ül napra nap a lóistállóból átalakított dolgozószobájában, és éppen ezt írja nekünk. Rengeteget tud rólunk, magáról, mert egyrészt szisztematikusan olvas, másrészt ismeri a valóságot, a magyar parasztot, a cigány útkaparót ugyanúgy, mint a pesti népet (lásd fényképeit fiatalabb korából).

Aztán megismerte a természetet mint sorsot (lásd későbbi fényképeit). A Párhuzamos történetek társadalmi tablója lenyűgöző. De hogy mi az ember, azt ez a regény nemcsak társadalomtörténeti és antropológiai aspektusból veszi számba, hanem lélektani, kriminalisztikai, szexológiai, sőt patológiai, etológiai és teológiai aspektusból is. Miközben például hatalmas építészettörténeti, divattörténeti, genetikai, háborús, urbanisztikai vagy holokauszt-szakirodalmat is mozgat. A Saját halál önanalízise szintén lenyűgöző. Hogy ki vagyok én, azt ez az esszé és a hozzá szervesülő vadkörtefafotók olyan intenzitással tárják fel, ami ugyancsak példátlan.

Fontos, hogy Nádas fotózással kezdte (ez írói látásmódjával is összefügg). A Nők Lapja fotóriportere volt 1961-től, majd a Pest Megyei Hírlap újságírója, később a Gyermekünk olvasószerkesztője, egészen 1979-ig. Első kisregényét, A Bibliát 1962-ben írta meg, húszévesen (1967-ben jelent meg, első kötetében). Közben novellákat írt, drámákat, színházi kritikákat, esszéket a 70-es évek Vigiliájába, esszéket a 80-as években a Jelenkorba, a 90-esekben főleg a Nappali Házba, majd később az ÉS-be. Közben a rendszerváltás után több erős kritikát közölt a Holmiban. Nekem különlegesen kedves könyvem tőle az Évkönyv, melyet 1987–88-ban írt, az akkori rendkívüli időkről. Kevés író van, akiről azt állíthatom, hogy nagyjából minden sorát olvastam. Ő az egyik. Eddig 27 önálló kötete jelent meg magyarul.

És műveit többtucatnyi nyelvre fordították már le, a nagy nyugat-európai nyelveken szinte minden fontosabb könyve megvan. Lassan beéri Szabó Magdát. Susan Sontag lelkesedett érte Amerikában. Új regényét a német kulturális közélet Thomas Mann-i magaslatokba emelte. Tükröt tart nemcsak nekünk, hanem egész Európának. Ha nem épp a világvégi kertjében foglalatoskodik, akkor esetleg a német bankárköröknek ad elő. Az is lehet, hogy hideglelést kapnak tőle, de méltányolják kritikáját. Egész írói működése az európai szellem, hagyomány és mentalitás radikális kritikája, a politika, a morál vagy az égi és a földi szerelem felől nézvést egyaránt.

2005-ben, mikor a Párhuzamos történetek megjelent magyarul, készítettem vele egy nagy interjút az ÉS-ben Mindig más történik címmel. A lap történetének minden bizonnyal leghosszabb interjúja ez. Mivel elsőre katasztrofálisan rossz lett, másnap újra kellett mennem, és újra megcsinálni az egészet. Életem nagy élménye volt. Hogyan legyen beszélgetés abból, ami annyira megérint, hogy valójában alig lehet róla beszélni. Hát elég sokat beszéltünk végül. Azt is mondta akkor, hogy talán egyszer mégis ír egy önéletrajzot, „hogy látható legyen a különbség a realitás és a fikció között”. Most olvasom vissza, a piros nadrágomban mentem hozzá, mert azt mondja, az én farmerem piros, míg az övé kék, de mégis hihetetlen, hogy a divat mire rá nem veszi az embereket, hogy kvázi egyenruhában, jeans-ban járjanak.

Egyszer kaptam tőle néhány inget, amit kinőtt, mert az öregedéssel megvastagszik az ember nyaka. Egyszer megsimogatta az akkor még óvodás Peti fiam fejét, mintha a macskáját vagy a kutyáját simogatná, vagy a ló nyakát. Ennek nagyon örültem, sose felejtem. Tizenkét évesen, 1954-ben írta élete első „novelláját”, inkább meséjét, a kutya-macska barátságról szólt, és rossz volt, ezt mint kuriózumot egy ifjúsági lapban nekem volt szerencsém közöltetni a 90-es években. Egyszer azt mondta, álljak végre a sarkamra, ha komoly szerkesztő akarok lenni. Egyszer elképzeltem, mi mindent csinálhatok úgy, ahogyan ő tapasztotta a sarat a gombosszegi parasztház padlásán, követve mások tenyerének nyomát.

Azt írta 1980-ban az Egy próbanapló utolsó lapjai című szövege élén: „Majd ha meghalok. Akkor lehet majd mondani, hogy valami lezárult.” „Az életrajzom eleje nem a születésem, és az életrajzom vége nem a halálom” – mondta később, 2005-ben, mikor a regényírást befejezte. A regény szövegváltozataival, jegyzeteivel kapcsolatban meg azt mondta nekem az említett interjúban, mikor filológiai kérdések miatt akadékoskodtam: „Majd ha meghaltam, és az özvegyem hozzáenged a jegyzeteimhez.” Akkor majd láthatom, hogy neki van igaza, addig nem. Egy ember, aki folyamatosan a halál közelében él. De tényleg. Ha így vesszük, csoda, hogy most köszönthetem. Mikor apja 1958-ban öngyilkos lett (anyja ’55-ben rákban meghalt), először azt tervezte, a fiait is lelövi, végül mégse tette.

Később többször kísérelt meg ő is öngyilkosságot, Mészöly Miklós feleségének, Polcz Alaine-nek köszönhette leginkább, hogy életben maradt. Mindezt nem titkos forrásból, hanem abból az életrajzi vázlatból mondom fel, amelyet 1980-ban írt, és megjelent a Nádas Péter-bibliográfiában, 1994-ben. 1993-ban infarktust kapott, a halálból hozták vissza, újra kellett magát építenie. Aztán meg a regényét kellett újraépítenie. Pedig a regény lényege már 1987-ben, az Évkönyv 14. oldalán megvolt: „ha valami nem történik meg velünk, akkor a történés hiánya történik meg. (…) Olyan emberekről szeretnék egyetlen történetet írni, akik egyáltalán nem találkoztak egymással vagy csak igen felületesen ismerik egymást, és mégis alapvetően maghatározzák egymás sorsát. (…)

A zárt, egymástól független, vagy éppen függőségben álló elbeszéléseket viszont egy olyan szerkezet hozhatná viszonylatokba, mely nem másban, mint a káoszban keresne magának mintát.” Megcsinálta. Well done. Hogy mekkora konstrukciós-szerkesztési-írói munka volt ennek a káosznak az imitálása, kezelése, követése és felmutatása, csak az tudja, aki elolvasta ezt a nagy regényt. Néha van egy naiv gondolatom, de gyorsan el szoktam hessegetni magamtól: ha a magyar politika és közélet meg a médiavilág meghatározó szereplői olvasták volna, és elolvasván megemésztették volna Nádas regényét, netán regényeit, akkor talán nem itt tartanánk. De hogy hol, azt nem tudom. Nádas Péternek, mint többször megvallotta már, legkedvesebb évszaka a hideg ködökkel terhelt ősz. Itt van újra. Én ezt az időt nem szeretem, de őt igen. Isten éltesse hát benne sokáig.

FOTÓ: MTI KOLLÁNYI PÉTER