A Másolat (Utsushi) a repertoárdarabok Amagatsu (1949) számára legfontosabb epizódjainak újrafeldolgozása, ezért más és több, mint egy afféle „best of”. A butoh alapismérve egykoron a provokáció volt, ám a hétrészes munkáról leginkább a perfekció jutott az eszembe. Részint mivel – a sötét expresszionizmus, nyers erőszak, primer szexualitás helyett – a tökéletességével tüntet, sokkol. Ha tehát kifogásolható valami ebben a nagyérdeműtől is kimerítő figyelmet követelő hatvan percben, akkor az a hibátlansága; mely – bármilyen különös – néha fárasztó, elcsigáz, tompítja az éberséget.

A címben benne foglaltatik a 2008-as opus vezérfonala: a sokszorosítás.

Legyenek akárhányan a színen (a legtöbbször ketten vagy négyen), a tar, fehérre festett testű, szoborszerű figurák mintha klónok volnának, míg a duókban egymás tükörképei. A mesteri előadók emellett szinkronban – néha apró fáziskülönbséggel – hajtják végre ugyanazt a lassú, koncentrált mozgássort. A megrendítően költői felütésben négy fülbevalós, feminin alak hadakozik az egyre hevesebb széllökésekkel. Vajszínű ruhájuk vitorlaként dagad, úgy tűnik, a kezük közül egyre kiszáll valami, hasztalan kapnak utána, végül lisztet szórnak a légbe. Egy másik kvartettben félmeztelen szörnyek borzongatnak: az arcuk helyén ijesztő, gyűrött maszk, a szoknyájukon mintha vér és belsőség folyna – punkzene szól. Ördögi jelenet, amikor a fénycsíkban haladó, nekünk hátat fordító táncosok szoknyája hirtelen lehull: rajtuk egy szál tanga, ring a csípőjük, és árad belőlük a kifinomult érzékiség, a pőre dévajság.

Az oeuvre vízjele a kettősség-kétértelműség, kétneműség: a karakterek állatiak és isteniek, szerzetesnek tetsző ártatlanok és kihívó-dekadens csábítók, angyaliak és démoniak. A műveket áthatja a születés és az elmúlás/enyészet misztériuma s az igyekezet, hogy a káoszból – pillanatokra – rend teremtődjön. Ezért bír szimbolikus jelentőséggel az egyetlen díszletelem: a három mérleg, lisztkupacokkal.

A kísértetekkel, szellemekkel benépesített univerzum katonás fegyelemmel megkomponált, laboratóriumi tisztaságú líra. Amely kiszakít a (rög)valóságból, mert a tudatalattival tart kapcsolatot, az ösztönszféra legmélyére hatol be – ettől félelmetes. És ezért zavarba ejtő, hogy a butoh szó szerinti jelentése: földtánc; hiszen a Másolat maga az elemeltség, a szakralitás-szürrealitás, a földtől elrugaszkodottság. Ezen az ellentmondáson mélázva villant az agyamba, hogy mi is a gyúanyaga a Tatsumi Hijikata által 1959-ben életre hívott, úttörő protestszínháznak: a halál, a veszteség, a vereség, a trauma; a módszeres bestialitás: Hirosima, Nagaszaki. Ushio Amagatsu méltóságteljes, makulátlan táncteátruma azért is fölkavaró, mert emlékeztet minderre. A publikum talán ezért nem ragadtatja magát bravózásra, míg a hat, briliáns szereplő másodpercre sem fedi föl a „civil” arcát a tapsrendnél. Mintha földönkívüliek búcsúznának a Liliom utcában, mikor váratlan, alig észlelhetően, egyikük integet picit (lásd: E.T. megszólal). J-horrorba illő, pajkos, abszurd, hátborzongató gesztus: akár egy üzenet a másvilágról.

A kísértetekkel, szellemekkel benépesített univerzum katonás fegyelemmel megkomponált, laboratóriumi tisztaságú líra