Az igyekezet, hogy minden maradjon úgy, ahogyan volt, miközben semmi sem maradt úgy. Milyen az, amikor rájönnek, hogy már csak nézi az előadást, de nem ír róla? Mert érdemben nem írt róla, máshol járt az esze, ha egyáltalán született cikk a darabról, már elborított mindent a múlt, a színháztörténelmi visszatekintés. Erre, persze, mindig is volt hajlama, megtörtént, hogy ötször átlapoztam az újságot, mert mondták, hogy írt az Orfeusz az alvilágban premierjéről. Írt, írt, de hová? Ötödszörre azért megtaláltam, az volt az írás címe, hogy Cora Pearl. Ki gondolta volna, hogy egy XIX. századi kurtizánról mesélve jut el az Erkel Színház művészi színvonalának ecseteléséig? És nem azért, mert az egész mögött valami finoman ki nem mondott hasonlat rejtőzött volna, csak egyszerűen szeretett mesélni. A narráció öröme.

Milyen kritikus az, akitől nem félnek? – kérdezte Cher, ja nem, kérdezem én, de nem vállalom a kérdést, mert nyilván nem erről szól a kritikaírás. Milyen kritikus az, aki hazamegy egy rossz előadásról, és felháborodásában előveszi a színházi lexikont, elősorolja az emlékeit, ki hogyan is játszotta az adott szerepet az ötvenes évektől napjainkig? Öreg kritikus. Halott kritikus. Csak a halott kritikus a jó kritikus. A halott kritikus, akinek a sírjában nem a köröm és a borosta nő tovább, hanem a jóindulat burjánzik, enyhe ítéletek és finom másról beszélések csusszannak ki a koporsó alól. Legyintenek rá az emberek, már nem az, aki régen volt.

Legyintenek a szerkesztők is időnként, egy hasonló csúfságban én is benne voltam, helyette vagy utána kezdtem el színikritikát írni egy folyóiratba. Merthogy már nem bíznak benne, mondták, és adnak neki más feladatot, olyat, amit csak ő tud ellátni. Ja, írni fog azért ő is? Máris megnyugodott a lelkiismeretem, akkor ez nem árulás, nem próbálok meg a helyére állni, nem mondom rá, hogy öreg, halott, jószívű lett.

Jószívű lett, és nem tudom, miért. Talán szép emlékeket akart hagyni maga után, és nem tudta, hogy az ő szép emlékét a gonoszságai fogják megőrizni. Vagy hirtelen odahúzott a szíve, ahová tartozni akart, a másik oldalra, színészek és rendezők közé.

Nagyon egyedül maradt. Kóválygott a szünetben a folyosókon, de jó, hogy jön, mondta. Velem már nem áll szóba senki. Zsidó vagyok, buzi vagyok, besúgó vagyok, mindenki kerül. Nevettünk nagyon az előre elkészített szellemességen, és egyáltalán nem jutott eszembe, hogy ő milyen nagyvonalú, amikor szóba áll velem. Lenéztem egyszer a Nemzetiben a korlát mögül, lent társalgott, ült keresztbe tett lábbal egy székben, és elcsodálkoztam, hogy szétestek a vonásai, hogy szürke közöny árad belőle, mikor nem tudja, hogy nézik. Szeretnék néha visszajönni még, ha innen majd a föld alá megyek, ez jutott eszembe. Hogy visszajött, senkit sem háborít, szelíd kísértet nagyon.

Meghalt és elfelejtették. Ez az élet, a kritikák nem az örökkévalóságnak íródnak, és ez így is van jól. Hanem valamelyik nap Kamarás Ivánba botlottam a Vígszínház sarkánál, akinek rögtön fölment a vérnyomása, és szitokáradatot zúdított rám. Nagyon még védekezni sem tudtam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a baja, illetve, amikor végre kiderült, hogy az Üvegtigrisről írottak miatt neheztel, addigra már némileg lehiggadt. Mindegy. De még az idegesség csúcsán, színpadi hanghordozással azt kiabálta: Teeee! Ki vagy teee! Azt hiszed, vagy valaki?!! Mert szerepeltél valami tévéműsorban? Én ismertem a Molnár Gál Pétert, na, az egy kritikus volt, de teeee, te mi vagy?

Ha olyan a helyzet, talán leintem, hogy köszönöm. Hogy erről van szó. Ez lehet Molnár Gál Péter emlékműve. Ércnél nem maradóbb, de a papírnál igen.

FÁY MIKLÓS

zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

10. 19. KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

10. 26.

PARTINAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012.

11. 02. TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.