Deák Krisztina vonzódik az igaz történetekhez, bár azok rendre kifognak rajta. Pedig az efféle nyersanyag nemcsak arra alkalmas, hogy a korról fessen jobb-rosszabb tablót, de a kor csapdáiban vergődő egyén vagy család drámáját is megjeleníti. Csakhogy Závada Pál művének, a Jadviga párnájának megfilmesítésével jobbára az derült ki, hogy a regény maga megfilmesíthetetlen, hiszen nem a vászonra vitt történet a legfontosabb, hanem az olvasó nyomozása a különféle idősíkok és nézőpontváltások között. 

Ugyanígy jellegtelenné szürkült A miskolci boniésklájd, pedig Novák Tünde börtönbéli visszaemlékezései izgalmas alapot adtak. Az új film, az Aglaja esetén is némiképp hasonló a helyzet: a történet valószerűségét a főszereplő „életregénye” adja. Ráadásul ez is nagy ívű, akárcsak a Jadviga volt: a Ceausescu-diktatúra kivételezett, ám mégiscsak sötét alaphelyzetétől jutunk el a rendszerváltáson át a jelenig, amelyben a tehetség immár csak annyit ér, amennyit ki lehet sajtolni belőle.

Az Aglaja egyszerre cirkuszfilm és családi dráma (egyrészt egy nagyon meghatározó anya-lánya kapcsolat, másrészt a felnőtté válás gyötrelmei), ám ez a kettősség néha nem erősíti, hanem kizárja egymást. Kicsit olyan, mintha a Tony Curtisszel felálló klasszikust, a Trapézt kereszteznénk a Szomszédokkal.

A légtornász, Sabine (Ónodi Eszter) és a bohóc, Tandarica (Bogdán Zsolt) a román állami cirkusz két ünnepelt sztárja, akiket még a főtitkár elvtárs is megnéz időnként. Az artistacsaládnak egy napon mégis menekülnie kell. Nyugatra emigrálnak, ahol csak a családfő kap munkát, így a primadonnaként viselkedő Sabinének a gyereknevelés és a háztartás marad mint az önkifejezés egyetlen eszköze. Ám egyszer a társulat vietnami tagjait baj éri, és Sabine megveszi tőlük a számot: így lesz ő a világhírű Acélhajú Nő, aki a növekvő hírnév miatt elhanyagolja saját családját is.

Az Aglaja tehát egyszerre mutatja be a cirkuszvilág romantikáját és véres árnyoldalát, miközben a család szétesését, az árnyalt és összetett anya-lánya viszonyt is boncolgatja. Deák kamerája így hol a cirkuszra, hol az azon kívüli világra fókuszál, hol a becsvágyó artista-mamát, hol az elhanyagolt, mégis utódnak nevelt Aglaját (Móga Piroska) mutatja. Ráadásul mindezt meglehetősen körülményesen és részletgazdagon, mert bár a rendező jó érzékkel ágyaz meg minden fordulatnak és jellemfejlődésnek, néha túl hosszan időz el a jellegtelen apróságokon. (Két alkalommal is hosszan ropogtatnak kockacukrot a gyerekek, és nem nagyon értjük az okát az elnyújtott nassolásnak.) Viszont jók Aglaja gyermekmonológjai a hajról (bár itt is elkerülhetők lettek volna az ismétlések), és találóak Istent megszólító „imái” is, amelyeket egy gödörnek suttog el.

Ha az Aglaja nem túl erős is a dramaturgiát tekintve, viszont vitathatatlan érdeme a kimagasló színészi munka. Az egyszerűen a szerepéhez nőtt Ónodi Esztert csak csodálni lehet mind a földön, mind a levegőben, de hasonlóan remekel a kolozsvári Bogdán Zsolt és a fiatal Móga Piroska is. Az ő teljesítményük pedig megemeli a mellékszereplők olykor nyúlfarknyi jelenéseit is. Minden döccenőt és üresjáratot képesek feledtetni pusztán azzal, hogy igazi hús-vér karaktereket varázsolnak elénk. Egyedül a magyar színészek román akcentusa csal néha mosolyt az arcunkra (nem is értem, miért nem bízták az ilyen szerepeket erdélyi színészekre, akiknek ezzel biztos nem lett volna gondjuk), de ez csak keveseknek lesz feltűnő. Máthé Tibor hol csillogó, hol nagyon is komor képei (a lepusztult román kikötőváros, Constanta megjelenítése például) pedig ahhoz járulnak hozzá, hogy régen várt filmszerű élménnyel térjünk haza a moziból.

Úgy is mondhatnám, az Aglaja Deák Krisztina első komolyan vehető munkája. Ebben állnak össze a Jadviga és a Boniésklájd tapasztalatai. Ami ott nem, vagy csak részben sikerült, itt már ha nem is tökéletes, de egyáltalán nem zavaró. Az Aglaja nézhető, szerethető és emlékezetes alkotás. Olyan, mintha a tavalyi, Robert Pattinsonnal és Christoph Waltzcal leforgatott Vizet az elefántnak! című alkotást valahol itt forgatták volna. A sötét és izgalmas Ká Európában. A Balkán peremén.

Ónodi Esztert csak csodálni lehet, mind a földön, mind a levegőben