Jó volna elegánsan várni, hogy kifújja a szél a szemetet a világból, amíg nem marad más, csak az érték, nagy szimfóniák és finom rezdületek, mesterek, kismesterek és ismeretlen lángelmék. Csakhogy ennyi időnk nincsen, ha sokáig várunk a tisztító zefírekre, nem lesz mit kitisztítani, dudva a dudvák közt az ananász. Nincs se dudva, se ananász a kezemben, hogy Cecilia Bartolihoz vágjam, neki van igaza, fel kell venni a kesztyűt. Pár éve talán még elég volt Salieri nevét írni az albumra, a név ismerős, még ha negatív hősként is, de legalább van fogalma az embernek arról, hogy zeneszerzőről van szó.

Amikor végre sikerült Vivaldi vokális műveit a világ tudomására hozni, nem kis mértékben Bartoli munkásságának köszönhetően, amikor sikerült végre klasszikus zenei slágerré tenni az Agitata da due venti kezdetű áriát, akár pihenni is lehetne, a küldetés teljesítve. Agostino Steffani hozzájuk képest már a mission impossible, lehetne tüzér főhadnagy vagy a bajuszkötő feltalálója, vagy az, aki valóban volt: a hiányzó láncszem az olasz zenében, a kora barokkon túl, Vivaldin innen. Ha azt érzi Bartoli, hogy ehhez már ő is kevés, lehet, hogy igaza van. Nyilván ő is hallja, amit én is: csak azért énekel ilyen obskúrus szerzőktől, mert saját repertoárra van szüksége, rendes zeneszerzőkkel, Verdivel vagy Bizet-vel megbukna.

Amit nem lát be mindenki, hogy Bartoli már régóta visszaforgatja a kapcsolati és ismertségi tőkéjét, hogy a helyzet éppen fordított, ha úgyis vannak, akik rá kíváncsiak, akik akkor is meghallgatnák, ha nápolyi dalokat vagy Eros Ramazotti-számokat énekelne, akkor már diktálhat is, erőfeszítéseket várhat el a közönségétől, előállhat egy igazi elfeledett komponistával. És bedobhat mellé mindent, amit kell, a kontratenor Philippe Jarousskyt, internetet, kopasz fejjel pózolást a borítón, Donna Leont, a Velencében játszódó krimik szerzőjét. A fele kárba vész, szerintem a kopasz énekesnő keveseknek imponál, a különböző klipek és interjúk erőltetettek és nem is tűnnek feltétlenül őszintének, Donna Leon pedig akármilyen népszerű, inkább nyerészkedik az üzleten, a krimiolvasók miatta nem fognak Bartolit hallgatni, de a zenebolondok esetleg elolvassák a lemez mellé, Steffani ihletésére készült könyvét. Vagy valamelyik másikat, nem rosszak.

Bartolinak meg marad az eredeti program, a zene. Meg ez az eszelős tehetség, ez a zenei, naiv vagy annak látszó biztonság, hogy az interpretációba mi fér bele és mi nem. Minden jó, ami ezen a lemezen hallható. Amikor sikerül az emberi gesztust, a könnyed vállvonást és mosolyt zenévé formálni egy könnyedén késleltetett frázissal, vagy épp fordítva, amikor a zenében lévő hatást lehet zenén kívüli eszközzel, egy elfojtott ásítással megerősíteni. Minél többet hallja valaki a lemezt, minél mélyebbre merül Steffani világába, annál több az élmény, annál hihetetlenebb a csoda: tényleg megismerünk egy új zeneszerzőt. Nyolcvan perc zene, huszonöt operarészlet, amelyből huszonegy világpremier CD-n. Nem mintha a maradékot valaha is hallottam volna. És ahogy Salieri is nagy zeneszerzőnek tűnt Bartoli előadásában, Steffani is mennybe megy, nem érezni a minőségi különbséget közte és akár Händel között. Hogy a küldetés lehetetlen, az még nem zárja ki a teljesítést.

Senki nem próféta odahaza, senki énekes nem lehet zseni, amíg kortárs, mindig van, aki szerint a régiek, a fel nem fedezettek, az elnyomottak és halottak különbek nála. Néha viszont a nyilvánvalót is ki kell mondani: Cecilia Bartoli az éneklés, az emberi hang egyszeri, megismételhetetlen csodája, lángelméje, hősnője. Akik nem hallhatták, mert túl korán születtek, nagyon pechesek. Akik hallhatnák, de nem teszik, sült bolondok.