Joe Eszterhast a durva elutasítás indította el az úton

„Nem volt könnyű, mindenki le akart beszélni, de én már kisgyerekként fejembe vettem, hogy nagy amerikai író leszek” – kezdi a beszélgetést a hétvégén Budapesten – a filmalap és a Film.hu szervezésében – forgatókönyvírói mesterkurzust tartó Joe Eszterhas arra a kérdésünkre válaszolva, hogyan lett magyar bevándorlóból az egyik legismertebb sztáríró Amerikában.

Egyszer, tizennégy évesen egy szemináriumon odament a legnagyobb clevelandi napilap szerkesztőjéhez, és megkérdezte tőle, segítene-e neki, hogy nagy íróvá válhasson. A férfi válasza azonban az volt, hogy ezzel a szörnyű akcentussal nézzen inkább valami más munka után. Ez az elutasítás mélyen felzaklatta, de erőt is adott ahhoz, hogy véghezvigye az akaratát. Egy évvel később az iskolában már megnyert egy esszéírói versenyt, egyetemistaként pedig kitüntetést kapott a Fehér Házban mint az ország egyik legjobb diákújságírója.

„Az igazi történetmeséléshez időre van szükség”
„Az igazi történetmeséléshez időre van szükség”

Az amerikai újságírás fénykorában klasszikus oknyomozó zsurnaliszta volt, a clevelandi The Plain Dealer című napilapnál, majd később a neves Rolling Stone-nál dolgozott. Mint mondja, utóbbi Isten ajándéka volt: az újságírás akkoriban nagy hatalommal bíró és megbecsült munka volt, a Stone-nál simán módja volt egy-egy témát akár tizenöt-húszezer szavas cikkben is kifejteni. Nem voltak szabályok, ez pedig neki „mint tipikus magyarnak, aki nem szereti a szabályokat”, tökéletesen megfelelt. Sőt annak idején olyan idők jártak, hogy ha szükséges volt, kihagytak hirdetéseket, hogy a cikkek elférjenek.

Ma már ez persze csak álom, ezért nem is térne vissza az újságíráshoz. Az internet térnyerésével nemcsak a papír került veszélybe, hanem alapvetően az egész szakma: Eszterhas szerint a média áthangszerelte magát a gyors, egymás követő rövidhírekre, az úgynevezett instant szenzációkra.

„Az újságírás nélkül nem lennék az, aki ma vagyok” – mondja Joe Eszterhas. Egyrészt az oknyomozói és kutatói munka nélkül valószínűleg egyetlen forgatókönyvet sem tudott volna megírni. Másrészt pedig ez a szakma volt az, amely összekapcsolta a világgal. Noha egészen kis korában emigrált a családja Magyarországról az Egyesült Államokba, magabiztosan állítja, hogy mindig is a magyart tartotta az anyanyelvének, az angol csak a második nyelv volt a számára. Még most is így gondolja, noha a magyarja már igencsak megkopott: mindent ért, de könnyebb angolul válaszolnia.

De nem volt ez mindig így. Szülei egy clevelandi „magyar gettóban” élték le az életüket, apja sosem tanult meg igazán angolul, mivel mindig a magyarokkal tartotta csak a kapcsolatot. Ha angolul kellett valamit intézni, Joe-nak kellett megoldania a helyzetet, így hamar ő lett a kapocs a családja és a külvilág között. De, ahogy emlékezik, az újságírás volt az, ami igazából „kimozdította” a világba: kénytelen volt amerikai emberekkel beszélni és kapcsolatba lépni. Sőt a Rolling Stone-nál töltött idő alatt többet tudott meg az igazi Amerikáról, mint valaha gondolta volna.

Az egyik cikkét végül könyvvé fejlesztette, ez lett a Charlie Simpson’s Apocalypse, melyet felterjesztettek a National Book Awardra. A zsűriben volt egy producer, aki az United Artistsnak dolgozott, és megkérdezte, nincs-e kedve forgatókönyveket írni. Mivel Eszterhas – saját szavai szerint – akkor totálisan le volt égve, azonnal igent mondott. Saját témát dolgozott fel már akkor is: egy kisebbségi közösségben felnövő ember gyerekkorát adta vissza az Ö.K.Ö.L.-ben.

„A forgatókönyv első változata négyszáz oldalas volt, fogalmam sem volt még a szakmáról, de Norman Jewison rendezőtől hamar megtanultam a szabályokat” – mondja Eszterhas, és még egy szívéhez közel álló sztorit is megosztott velünk. A film főszereplője, egy magyar karakter, Johnny Kovak (aki a könyvben még Kovács volt), egyszer magyarul szólal meg: Isten, segíts meg! – állt a dialógusban. Ám a felvételek során a szerepet játszó Sylvester Stallone azt mondta: Isten seggedbe. Később, mikor már jó barátok lettek Stallonéval, Eszterhas elárulta neki, tulajdonképpen mit is mondott. A forgatókönyvíró ma is szívesen nézi vissza azt a bizonyos jelenetet.

Joe Eszterhas leghíresebb filmje, az Elemi ösztön (egyebek közt ez volt a témája a hét végén tartott mesterkurzusának is) sem készülhetett volna el újságírói tapasztalatai nélkül. Eszterhas bűnügyi ügyekről is tudósított ugyanis, számos sorozatgyilkossal készített interjút – többek közt Charles Mansonnal és Edmund Kemperrel. A forgatókönyvet az ihlette, hogy elkezdte kutatni, mi az az elemi vágy, amiért az emberek gyilkolnak, hovatovább élvezettel teszik. Hosszú éveken keresztül érlelte magában a témát, mire képes volt feldolgozni és papírra vetni: végül csak úgy kirobban belőle, elmondása szerint tizenhárom nap alatt írta meg az Elemi ösztön forgatókönyvét.

Amikor arra kérem, hogy mondja el néhány mondatban, mit és miért „élveznek” a sorozatgyilkosok, mosolyogva közli, hogy lehetetlent ne kérjünk tőle. „Egyetlen író sem tudja a gondolatait egy mondatban összefoglalni.” Persze azt tudja, hogy erre manapság nagy igény van, de ő nem veszi fel a tempót, mert az igazi történetmeséléshez időre van szükség. Az Elemi ösztön azonban nemcsak a film noir műfajának továbbgondolása és az erotikus jelenetek miatt szerzett filmtörténeti jelentőséget, hanem azért is, mert „feltette a térképre a forgatókönyvírókat”.

Eszterhas tulajdonképpen licitáltatta a hollywoodi stúdiókat (a Foxon kívül mindenki beszállt a versenybe), és végül a Mario Kassar vezette Carolcónak adta el mintegy hárommillió dollárért. (Pikáns, hogy Andy Vajna éppen azelőtt vált ki a cégből, melytől az Elemi ösztön és a Terminator 2. elsöprő sikere után még a nagy multik is tartottak.) A Variety című szaklap címlapon számolt be az esetről. Joe Eszterhas, mint mondja, sosem tartotta ezt felháborítóan sok pénznek ahhoz képest, hogy az ő eredeti sztoriját és vízióját valósították meg, Paul Verhoeven rendezőt nyolcmillió dollárért, a főszereplő Michael Douglast pedig tizenöt millióért szerződtették.

„Így is, úgy is a fizetési lista alján voltam, hárommillió dollár pedig sokkal jobban esett, mint az az aprópénz, amelyet ők maguk méltányosnak tartottak volna.” Hozzáteszi még: sokak úgy gondolták, hogy az íróknak láthatatlannak kell lenniük a hollywoodi gépezetben, de talán még többen örültek, hogy ő végre kézzelfoghatóvá tett egy szakmát. Ennek ellenére azonban sok minden a mai napig sem változott: az írók legtöbbje csak kiszolgálja a stúdióvezetők, a sztárok és a rendezők kívánságait. Eszterhas Arthur Miller drámáját hozza fel példaképpen: ő sosem viselte volna el Willy Loman sorsát.

Mel Gibson és a történelem

Minden hír igaz, amely Mel Gibson antiszemitizmusáról szól – mondja Joe Eszterhas, aki a színész-rendezővel közösen dolgozott a Júdás Makkabeus zsidó szabadságharcos életét feldolgozó film forgatókönyvén, melyet a Warner stúdió vállalt fel 2011-ben, majd idén áprilisban látványosan dobta a botrányos produkciót. A klasszikus bibliai és hősi történeten nagy kedvvel dolgozott Eszterhas, egészen addig, amíg Gibson elő nem áll azzal a fordulattal, hogy a történet hősei keresztény csecsemőket áldozzanak fel, majd később legyenek kénytelenek áttérni a keresztény hitre. Mivel ez köszönő viszonyban sincs a makkabeusok igazi történetével, heves vita alakult ki Gibson és Eszterhas között. Az író szerint Gibsonnak orvosi kezelésre lenne szüksége. Kettőjük viszonyáról időközben könyvet is írt Heaven and Mel címmel.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.