1. Hazalopás

Szokott sétám során egy fára rajzszegelt cetlire leszek figyelmes. Megállok. Olvasom:

„ELVESZETT!

Pár napja, hónapja, éve, az esti órákban, valahol itt, a Duna mentén elveszett a hazám.

Neve Magyar, fajtájára nézve köztársaság. Tetszetős, barátságos jószág, jó karban lévő, kisméretű, játékos, de hajlamos néha a búskomorságra is.

Mivel hűséges típus, így nagy a valószínűsége, hogy ellopták. Eleinte hallgat mindenkire, szót fogad, de nem megfelelő bánásmód következtében egy idő után és meglehetősen váratlanul megvadul, és kiszámíthatatlanná válik.

Egy fiatalnak talán nem nagy megpróbáltatás egy új, egy másik hazát keresni és azzal összemelegedni.

De én már fáradt, öreg és beteg vagyok. Nagyon összeszoktam az én kis hazámmal, fél szavakból, fél vakkantásokból, fél csendekből is megértettük egymást; nem tudnék egy másik hazával együtt élni már.

Kérem, aki tud valamit róla, látta valahol, hallott felőle, jelentkezzen!”

Név, cím, telefon.

Elgondolkozva nézem a cetlit. De hát ugyanez esett meg velem is! Nekem is ellopták a hazámat.

A fenébe, csak nem valami erre szakosodott bűnbanda ténykedik itt? Hazalopók. Hazatolvajok. No, szépen vagyunk, mondhatom, csóválom a fejemet, és ballagok tova.

2. Esti zene

A Vezér este nyolcra ért haza. Még átugrott a szomszédba, a stadionba, a stadionjába, megnézni, hogy sarjad a gyep a pályán, szotyolázott a partvonalon mélázva kicsinyt, de aztán hazasietett, elengedett hét testőrt, úgy vélte, aznap estére elég lesz már az a három is, aki marad.

Gyorsan átöltözött, mackójába bújt, kitöltött magának egy pohár jó magyar bort, leült a fotelbe, és hívatta az asszonyt.

– Nyuszifül, úgy elfáradtam, tudod, ma turulavatás, tegnap délután a meccs, Zsolttal, Sanyival, tegnapelőtt vadászni kellett mennem a másik Zsoltival... Igen, csak gidát lőtt megint, három kis őzgidát, annak szereti a mi Zsoltunk a húsát, meg szereti nézni a haldokló gidák szemét, azt mondja, olyankor a legszebb a szeme a kis gidának, mikor haldokol...

– Hiába, szereti a szépet – érzékenyedett el kicsinyt az asszony. – Igazi magyar kereszténydemokrata, hiába...

– Mindenesetre nagyon elfáradtam... Úgy hallgatnék egy kis...

– Mit, nyuszifül, mit?

– Mit, hát mit, zenét.

– Milyen zenét, nyuszifül?

– Milyen zenét. Hát milyen zenét. Hát Bartókot! Milyen zenét?

– És melyiket...

– Hát a Zenét.

– Zene húros hangszerekre, ütőkre...

– És cselesztára. Hát persze. Music for Strings, Percussion and Celesta...

Az asszony a szekrényhez lépett.

– És kivel hallgatnád, nyuszifül? Van itt egy felvétel a Kubelikkel. Van a Zolival is. Akkor a Fricsayval egy ’54-es Deutsche Gramofon...

– Tudod, hogy a Zolit mennyire szeretem. De ehhez ő egy kicsit kemény. A harmadik, az adagio tételhez kivált. Tedd föl a Kubeliket, nyuszifül. Az adagiót... Azt a gyönyörű éjszakai zenét...

És egy perccel később a felcsúti tücskök csöndes ciripkarának zümmögése fölött a hallban fölcsendültek a Zene földöntúli harmóniái.

(Vicceltem.)

3. Waldbauer

Ez az egész egyébként onnan jutott eszembe, hogy a napokban meghalt Waldbauer Iván zongorista, zenetanár, Bartók-kutató.

Bár keresztelőről nem volt szó, keresztnevemet tőle nyertem. De nem ezért tiszteljük, tisztelem, szeretem őt.

Ő és a neve képviselt valamit, valami folyamatosságot, ami most szakad meg végérvényesen és alighanem örökre.

Édesapja, Waldbauer Imre az ő és Kerpely Jenő nevét viselő vonósnégyesnek volt első hegedűse. A Hubai–Popper kvartett hagyományát folytatták, de Popperék Bartók zenéjét már nem vállalták: Bartók és Kodály első vonósnégyesét Waldbauerék mutatták be a Royal Szálló – egy időben Vörös Csillag filmszínházként működő –hatalmas hangversenytermében. Ez 1910-ben történt, és attól kezdve Waldbauerék halálig Bartók-elkötelezettek voltak, mint minden igaz, magyar művész, értelmiségi abban a korban.

A kis Iván Bartók térdén lovagolt, magától értetődőn lett zenész, Faragó György, Böszörményi Nagy Béla, Weiner Leó, Kadosa Pál tanítványa.

Mint minden Faragó-tanítvány, például apám, ő is szenvedélyes Fradi-drukker volt. (Én már messzire estem a fától: a Fradit és a magyar futballt egyként utálom, megvetem, gyűlölöm.) A keresztény beosztásba született Waldbauer Iván 1944-ben a legnagyobb természetességgel – mondhatni, minden bátorság nélkül,mert nem ismerte a félelmet – mentette, bújtatta bélyegzett vallású nagymamákkal megvert barátait, honfitársait. Fegyvere is volt, kézigránátja, pisztolya, igaz, végül nem élt – nem ölt – azokkal.

1947-ben elhagyta Magyarországot, elhagyta ő is, akárcsak apja és annak egész vonósnégyese. Mentek Bartók után, aki már nem várta be őket.

Az ő hagyományaikat itthon a Tátrai-, majd a Bartók kvartett őrizte, vitte tovább – sokmás kollégával együtt, természetesen.

Vonósnégyes, kamarazene – az ilyes dolgok csak kulturált polgárok lakta országban bírnak fennmaradni.

Nemrégiben összefutottam Komlós Péterrel, a Bartók vonósnégyes vezetőjével; Európa egyik vagy tán a legjobb vonósnégyese ma jobbadán munka nélkül vár jobb napokra.

De hát nem mai gyerekek ők...

A fiatalok pedig már messzire járnak.

Magyar muzsikusnak Pataki Attila és Ákos honában nem terem babér. De még bableves sem.

Nemcsak Waldbauer Iván halt meg mostanában, hanem egy kultúra, amelyet ő munkálkodásával és létével is képviselt; Beethoven és Bartók, ThomasMann és Szép Ernő, Stefan Zweig és Fischer Annie világa.

A tegnap világa.

És holnap nem lesz.