Thomas Bernhard egyik magyarul is megjelent kisregényének címe: Megzavarodás; ez a metafora, amely lehetne akár a bernhardi életmű, különböző variációkban megvalósult és -ragadható lényege, Barnás Ferenc regényének olvasásakor óhatatlanul megidéződik. Barnás tehát akarva, avagy akaratlanul játékba hozza a huszadik századi európai irodalom egyik mesterét, kezet nyújt neki, amivel mintegy kontextust is teremt prózájának.

Bernhardnál leginkább mániásokról, a magyar nyelv láttatóbb erejű fordulatát szívesebben alkalmazva: rögeszmésekről beszélhetünk. A Másik halál alakjai ugyanennek a családnak mellékági leszármazottai. Voltaképp a késő romantikus korból a modernitásba forduló, majd az azt követő posthistorie korszak „hangadói” áriáznak Bernhardnál; operai figurák, amennyiben a műfajt a tautológia artisztikus, tehát végsőkig vitt foglalatának tekintjük.

Az eszme paródiába forduló alakjának: rögeszmének. Az én önazonosságának az elbeszélt történet Bernhardnál már nem fedezete, hanem csupán szibarita váz. A kérdéseket kifakítja a harsányan elnémuló nyelv irgalmatlan túlereje, a monológforma kárhozatra ítélt önkénye. Barnásnál nem pontosan erről van szó; aránygazdagabb, rétegzettebb összhangzattan az övé. Sikere mégis bernhardi kockázatú.

Az úgynevezett történet fragmentált szerkezetben mutatja magát. A negyvenes éveiben járó férfi, aki volt már tanár, külföldön fél éveket töltő utcai zenész, aztán ismét itthon képtári teremőr, amúgy pedig íróember, ő a Másik halál alanyi elbeszélője. A Terézvárosban lakik, a pesti oldalon megy, menetel napra nap a kifáradásig, az utolsó szuszig. A G-Robyban vásárol, általában ugyanazt, bort, száraztésztát és paradicsomkonzervet. A gangos házban, ahol lakik és spekulál, megannyi szomszéd; figyelő, barátságos és barátságtalan tekintetek. Az utcán hajléktalanok.

A férfi életének egyéb színterei és szereplői az elbeszélés aktuális jelenébe a múlt legkülönbözőbb rétegeiből merészkednek elő; egy genfi éttermi diskurzusból például a később öngyilkosságot elkövető német pincér. Barnás pontosan rajzolt sziluettekben „rakja fel” figuráit, olyan nyelvet talál számukra, amely az argóból építkezik, és argót alkot egyszerre. Világának lidérces otthonosságot teremt; mintha minden és mindenki a téboly határán egyensúlyozna; némelyik már kiesett a hálóból, némelyik még tartja magát – a levegőben.

Könyvének feltétlen erénye, hogy a századvégi, -eleji Budapest élőhelyeit és -lényeit a pusztulás radikális akvarelljében feltárja, mialatt a komor tónusokat felerősítő gesztusokkal, avagy monológok örvényébe feledkezve nyitja meg a város, hovatovább a régió alvilágát – a történelmi szinteket. Azzal szembesül és szembesít, hogy – nincs mese –, akárcsak a bécsi Grabenen, halottakon járunk, igaz, mi a beteljesedett jelen időt konkrétan és aktuálisan meghatározó, abba torkolló előzmények, a maguk drámaiságában felkavaró, jóllehet elfojtott események nincstelen túlélőiként.

Barnás mind a zsidóüldözések, mind a kommunista terror megszenvedett tapasztalatvilágát rekapitulálja; a történetekkel eltakart, ám búvópatakként minduntalan felbukkanó istenkísértő és -tagadó bűnöket, a kárhozat ősforrásait. Archeológiai munkát végez. Ugyanakkor a Másik halál forró középpontjában végig a férfi áll, akivel – és ez a regény alapkérdése – „valami történt”. Valami, amihez Barnás több irányból próbál közelíteni: „Sokszor ezt gondolom és sokszor nem ezt gondolom. Amennyiben nem így lenne, nyilván nem úgy állna fenn a helyzetem, ahogy most fennáll.

Akkor nem lenne bennem zavarodás; végre meg lehetne különböztetni, le lehetne választani az énemet arról a részről, ami benne nem-én, és amire egyébként időközönként alkalmas is vagyok. Csak ne felejteném el újra és újra azt, ami vagyok!” Válhat-e a megzavarodás a regény alapkérdésévé; azzá vált-e? A pszichológiai-filozófiai reflexió, nem vitás, a személyiség önazonosság-problémáit célozza meg, ám az epikus forma felől ennek önmagában nem lehet relevanciája.

Csak és amennyiben horgonyt vet a szöveg mélységében. Alakot ölt. Barnás regényét, ha és egyáltalán, akkor ebből az irányból érheti kifogás, mert pont ezzel marad az olvasó adósa: a poétikai beágyazottsággal. A másik halál „elkövetője” és „áldozata” saját vákuumfóliázott létének felmutatásakor híján marad a nyelvi invenciónak; nem lel önálló irányt. Ahogyan poétikailag nem végiggondolt például a már említett, határozott és bernhardias gesztusokkal életre hívott pincértörténet-motívum elejtése sem.

A fenti kritikai élek csapásain Barnás könyve mégsem vérzik el. Ha úgy tetszik: állva hal meg. Mert szövege élére állított kérdések sorozata. Keresi – a hiábavalóság becketti elszenvedésének tudatában – a választ: hogyan éljünk? Másik életet, vagy másik halált.