'Mindig utánam jön a politika'
− Miért nem lettél versenyúszó?
− Mellúszásban versenyeztem, amikor egész kicsi voltam, jó eredménnyel, első, második voltam. Aztán egyre lejjebb csúsztam az eredménylistán. Mikor kiestem az első nyolcból, tizenöt évesen, abba is hagytam.
− Tervezted, hogy olimpikon leszel?
− Nem. Öt és fél éves koromtól jártam uszodába, olyan természetes volt, mint a levegő. Az akkori edzésmódszerek és az ezzel járó idegbaj miatt a versenyzést nem annyira szerettük, de az úszást eltűrtük valahogy. Ha a próbaidőszakok megengedik, most is bemegyek a medencébe, vagy futok. A futás néha jobban pihentet, mint az alvás, és gondolkodásra, sztorialakításra is kiváló. Úszás közben pedig lehet dalszöveget írni. A Csak egy szög három vége futás közben jutott eszembe.
− És miért nem lettél pénzügyminiszter?
− Nem is lettem volna jó, nagyon trehány vagyok az otthoni pénzügyekben is. Bár lehet, hogy ennek az országnak jót tenne, ha valaki szórná a pénzt, és nem a barátainak lökné oda.
− Pénzügy szakra jártál a Közgázra, valami közöd csak lehet hozzá!
− Igazából az egy kényszervállalkozás volt. Jelentkeztem a színművészetire, ahova nem vettek fel, az otthoni alaptétel szerint viszont kellett valami diploma. A Közgázra meg bekerültem. A rendezői szak amúgy is másoddiploma volt, és azt tűztem ki, legyen ez meg először, akkor jelentkezhetek a színművészetire.
− Barátod vagy ellenséged az idő?
− Egyáltalán nem foglalkozom vele. Van, hogy megvonom a vállam: ja, két hét múlva premier. Volt már ilyen. A kilencvenes évek közepéig aggasztott, elkészül-e a darab, vagy sem. Aztán azt vettem észre, ha az ember nem ezzel kel és fekszik, sokkal nyugodtabban dolgozik mindenki.
− Az igazgató sem izgatja magát?
− Ki vagyok én, hogy megtiltsam neki, hogy izguljon? Ha beugrik még egy hét, az nem olyan nagy probléma a színház életében, még akkor sem, ha magánkézben lévő projektről van szó. Öt-hat éve nem csúsztam egy napot sem, azóta még kevésbé izgat ez a kérdés.
− Mi volt a legdurvább kitétel, amit igazgató valaha beleírt a szerződésedbe?
− Szerződésben még nem volt durva kitétel. Az viszont többször is, hogy megmondták, milyen hosszú legyen az előadás. Schwajda György kezdte ezt a furcsaságot velem Kaposváron. Ilyen szempontból alkalmazott vagyok. Ha az a fontos, hogy 1 óra 10 perc legyen a Háború és béke – ilyet persze nem csinálok –, adott esetben össze tudnám kalapálni. Pusztán a rövidség vagy hosszúság nem esztétikai kategória. Legfeljebb a stopperóráknak jelenthet örömet, amit mutatnak az előadás végén.
− Az vicc volt, amit Mácsai Pállal a Liliomfi nyílt próbáján mondtatok, hogy a szerződés szerint háromnegyed tízig véget kell érnie az előadásnak?
− Megegyeztünk valamiben Mácsaival, talán háromnegyed tízben. A Radnótiban, a Bolha a fülbe előadásánál volt a negyed 11, de az is hosszabb lett negyedórával. Attól függ, hogy reagál a közönség. Vad nézők gond nélkül belekacagnak negyedórát. Lehet, hogy kirántunk a darabból fontos dolgokat, a színészek boldogtalanok lesznek, a közönség nem kapja meg, amit kéne, végül megbukunk.
− Félsz a bukástól?
− Ritkán buktam. Meg tudom számolni három ujjamon, hogy hányszor. Ideszámítom a vígszínházi Mágnás Miskát, a mannheimi Haramiákat és a nemzetis Ördögöket. Nem tudtam lebirkózni az anyagot, nem találtam rajta fogást.
− Mióta eljöttél Kaposvárról, rengeteg helyen rendeztél. Akad olyan igazgató, aki hiába hív?
− Ha kiállok hiszterizálni ártatlan budapestieket azzal, hogy az Új Színházban ne az legyen az igazgató, aki most az, nem hiszem, hogy jogom lenne nála dolgozni. De nyilván nem hív. Érzi, nem sok közünk van egymáshoz.
− Volt más olyan közügy, amiért színpadra álltál?
− Inkább a tömeget szaporítom. Ott sem szeretek állni, de van, hogy érzem, kénytelen vagyok elmenni. Elmentem, csak lekéstem a női tüntetést, mert próbáltam. Az Új Színház előttit azért vállaltam el, mert megkerestek a szervezők. Össze is fostam magam, mert nem csináltam még ilyet. Belegondoltam: ha megkérnek, és azt mondom, inkább nem beszélnék, csak ott lennék, az gyávaság. Én, akiről azt szokták mondani, erősen politikus a színháza... miért ne merjem kimondani, ahol ki kell és ki lehet? Az a nagyképűség volt bennem, hátha számít, ha én is beszélek ezen a gyűlésen. Nem számított.
− Számítanak amúgy a petíciók, tüntetések?
− A petíciók? Nem tudom. De ha a lakosság a jelenlétével óhajtja megmutatni, mi a véleménye bizonyos dolgokról – lassan már választások útján sem fogja tudni –, az nagyon számít. De azok a partizánakciók is fontosak, amelyekkel szégyenszemre egyetértek, mint az Anonymous hackercsoport, amelyből most lekapcsoltak Magyarországon pár 16 éves gyereket. A polgári megjelenés sokat ér, Thoreau-párti vagyok. (Henry Thoreau amerikai filozófus, a polgári engedetlenség filozófiai megalapozója. – A szerk.)
− Hány előadásodhoz kaptad ajándékba a napi politikát?
− Mindig utánam jön a politika. Kapaszkodjon mindenki, mert ha rendezek egy előadást, legtöbb esetben fél év múlva a témája közügyként is felbukkan.
− A János vitéz köré szerveződő Egyszer élünk esetében is előre megvolt a színdarab?
− Már régóta tudtuk, hogy ezt fogjuk csinálni, és egy vagy másfél hónappal később tört ki a botrány a Nemzeti János vitéze körül. Nem a napi események szülték a darabot. Utána viszont lelkiismeretlenül beleraktunk az előadásba mindent, ha már adott volt.
− Az Iluska-Juliska tévedést a Jobbiktól?
− Az is belekerült, de fontos volt a „remény színháza”, amelyet Kulka monológjába tettünk bele. Vannak szó szerinti részek is a közéletből, István, a testvérem nagyon jól megírta, leletértékű lett.
− A Liliomfi után fél évvel mi történik majd? Ez a friss bemutatód.
− Ó, semmi. Vannak benne bizonyos dolgok, amelyek a színházi embereknek és az élet napi színjátékairól szólnak, de ez nem tapos bele a politikumba. Azt gondoltam, mivel 1849-ben írta Szigligeti Ede, sokkal jobban be lehet vonni az 1848-as forradalmat, de nem akarta az anyag. Amit belemesterkedtem, folyamatosan kihullott belőle – már írás közben. Megerőszakolhatnám színészestül, zeneszerzőstül, de nem ez a dolgom, hanem hogy kellemes aktusra jussunk mindannyian.
− Miben gyökereznek az előadásaid szóvirágai?
− Fogalmam sincs, honnan jönnek. A szóvicceket szeretem, és jó olyan színészekkel dolgozni, akiknek ez szintén fontos. Tömörek és sok mindent jelentenek. Ráadásul ébren tartják a nézőket azzal, hogy mókásak, könnyen fogyaszthatók. A legújabb a Liliomfinál jött, az ostoba libából meg ribancból összerakott „libanc”. Ha az ember kimondja, mindenki fekszik le a padlóra. Parti Nagy ezt rendkívül jól csinálja, de ami igazán meglepő, hogy Caragialéval mennyire rokon a szókezelésünk.
− Amúgy tapasztaltad, hogy csökkent az emberek humorérzéke az elmúlt időszakban?
− Bizonyos emberek humorérzéke csökkent, másoknak meg soha nem is volt. Van olyan emberfajta, amelyből hiányzik az önirónia. Velük nem szeretek dolgozni. Nem a humorérzékkel van a baj, az emberek általában rosszkedvűek. Önmagában komoly jel, hogy a fiatal korosztály mekkora része, beleértve a legidősebb gyerekemet is, nem ebben az országban akar élni. Ez mutatja, hogy az ország jelenlegi állapota katasztrofális. Számomra kezd ahhoz hasonlítani, amit a nyolcvanas évek elején tapasztaltam – az volt az egyik legsötétebb időszaka az országnak.
− A gyerekedet küldöd vagy marasztalod?
− Nem tudom jó szívvel marasztalni, mert nem látom, mihez kezdene itt. Régésznek tanult, de jelenleg nincsenek régészeti ásatások Magyarországon, pár hete szüntették meg az örökségvédelmi hivatalt is. Annyit tudok mondani neki: egyetértek veled, édes lányom, ha Angliában akarsz tovább tanulni, az az ország benne van a régészeti mainstreamben.
− Mi az, amiben egyetértesz Vidnyánszky Attilával, akit a kaposvári egyetem színházi intézetének vezetőjeként a tanszéketek tetejére ültettek?
− Vidnyánszky igen rokonszenves ember. Bármennyire nem tetszett, ahogy odakeveredett, voltam a felvételijein, és kimondottan úgy dolgozott, azt tartotta fontosnak, amit mi is szoktuk. A színházi szituációról hasonlókat gondol, mint mi a tanszéken. Ez sokkal fontosabb, mint amit korábban hallottam róla. Érdekes, amit indít az egyetemen: vegyes osztályt, több színésszel, kevesebb dramaturggal, rendezővel, illetve díszlet- és jelmeztervezővel. Azt akarja, hogy együtt végezzenek. Hogy mi lesz belőle, hogyan dolgozunk együtt, azt még nem tudom.
− Mennél a színházába, Debrecenbe, ha hívna?
− Hívott operát rendezni, de tele volt az évadom. Glass Ehnatonjával szívesen elkezdenék egy operai életművet felépíteni. De félek tőle, mert nem találom ebben a műfajban azt a fajta szabadságot, amit szeretek a színházban. A kottához van szabva a szabadság.
A Mohácsi Jánossal készült videointerjú a Nol Presszó-sorozatban látható.
