Mégis, maguk szerint mi a fenét tudtam volna csinálni, mit? Igen, kiültem az utcára, nem szégyellem, megmondom, ahogy volt: kiültem. Koszos rongyokba öltöztem, némileg talán túl koszosakba is, az arcomon viszont szemernyit sem kellett igazítanom. Úgy néztem ki, mint akit nemrégiben halásztak elő egy egyiptomi királysírból, és épp csak kitekerték a porladozó gyolcsból. Retkes voltam, fénytelen tekintetű ördög, koszos karvalykörmökkel kapaszkodtam az életbe. Élőhalott voltam, na. Kiültem tehát az utcára, és egy kartondarabra szálkás, szándékosan ügyetlen betűkkel ráírtam: ÉHEZEM.

Megfigyeltem korábban: mások is ilyesmit szorongatnak kéregetés közben, bizonyára nem ok nélkül. Azt hittem, az én üzenetem is szánakozást kelt, és a szánalom nyitogatja majd a pénztárcákat. De nem nyitogatta. Sőt. A járókelők keresztülnéztek rajtam, számukra nem voltam több, mint áttetsző folt, járdán felejtett hulladék. Másnap megint kiültem a sarokra, csakhogy akkor már egy másik kartonlapot tettem magam elé, amelyre azt írtam: GYÓCCERRE KÉREK! Szándékosan írtam így, hibásan, két cével, gondoltam, az egyszerűség forszírozza a szánalmat. Maguk szerint forszírozta? Nem forszírozta. Nem mondom, hogy kiröhögtek, de ugyanúgy néztek rajtam keresztül, mint az előző napon. Egyre jobban önmagamba rogytam. Szédültem, a gyomromat immár tartósan kibélelte a fájdalom. Lassan beesteledett, és a kalapba egyetlen fillért sem dobtak. Még egy fél csikket sem.

Harmadik napon azt írtam a papírra: SZÍVBETEG GYEREKEMNEKMŰTÉTRE GYŰJTÖK. Az emberek üres, fénytelen szemekkel, közömbösen mentek el mellettem. Nem érdekelte őket a műtétre váró (a valóságban persze nem létező) szívbeteg gyerekem, és nem hatotta meg őket a tekintetemből csorgó fájdalom. Nem érdekelte őket semmi, talán csak az a kifürkészhetetlen távoli cél, amely felé gondosan programozott robotként igyekeztek. Kell-e mondanom: azon a napon sem dobtak pénzt a kalapomba. Hazaérve azt hittem, most már tényleg vége. Meghalok. Feküdtem az ágyamban, az erőm egyre inkább elhagyott, körülöttem úgy mállott szét az éjszaka, mint egy vízben ázó mákos rétes.

A következő napon csak az élet utolsó szikrája tüzelt fel, de energiát épp annyit adott, hogy elvánszorogjak a sarokig. Leültem az aszfaltra, nem tudtam, fel tudok-e állni valaha. Maradék erőmmel magam elé tettem az aznap hozott üres kartonlapot, és rövid töprengés után ráírtam: PISZTOLYRA GYŰJTÖK. Tudják, amikor az emberből végképp elszáll az életösztön, csupán egyet szeretne: ha gyorsan, szenvedésektől mentesen lenne vége. Vészjóslóan sorakoztak a fekete betűk a kartondobozból tépett barna lapon: PISZTOLYRA GYŰJTÖK.

És azon a napon megtörtént a csoda! Az emberek megtorpantak, némelyikük meg is állt néhány tűnődő pillanatra, de aki észrevett, pénzt bizonyosan hajított a kalapba. Akadt köztük több is, aki viszonylag tisztes összeget. Estére megtelt a kalap. Amikor felcsillan a remény, valahogy a test is erőre kap. Sötétedés után feltápászkodtam, vettem valamicske ételt, felfaltam, hazavánszorogtam, és lepihentem. Éjszaka nem sokat aludtam, forgolódtam az ágyamban, sodródtak a fejemben a gondolatok.

Másnap reggel felkeltem, magamra cibáltam rongyaimat, aztán előbb a sarok felé indultam, majd meggondoltam magam, és a fegyverbolt felé vettem az irányt. A fegyverek között nem sokáig válogattam, hiszen csak a legolcsóbbra futotta a tegnapi adományokból. Kifizettem, és elindultam a városnak azon szeglete felé, ahol előző napokban kéregettem. Mentem az utcákon, aztán, ha megláttam valakit, aki az utolsó napon pénzt dobott a kalapba, előhúztam zsebemből a pisztolyt, és nem haboztam.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

10. 12. FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

10. 19. KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

10. 26. PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012.