Freskóvalóság
MAGAZIN: Miért ad meghökkentő címeket a könyveinek?
CSAPLÁR VILMOS: Címeket adok, nem törődve azzal, hogy valaki meghökken-e.
MAGAZIN: Tényleg figyelte az aluljárókban, hogyan kérik a Kurva vagyok című könyvét?
CSAPLÁR VILMOS: Véletlenül voltam tanúja annak, hogy nők nehezen mondták ki, hogy „Kurva vagyok”.
MAGAZIN: Fordító és tolmács, a Fehér Házban is tolmácsolt. Kinek?
PÁSZTOR ESZTER: Kuncze Gábornak, amikor miniszterelnök-helyettes volt, és Al Gore alelnök fogadta őt. Nagy élmény volt Kuncze humora miatt, és mert államférfiúi erényeket is csillogtatott, ami kevés politikussal fordul elő. 1985 óta tolmácsolok kormányszinten, végigcsináltam a rendszerváltást, Horn Gyulán és Gyurcsány Ferencen kívül minden kormányfőnek dolgoztam.
MAGAZIN: Gondolt rá, hogy tolmácsélményeiről írjon?
PÁSZTOR ESZTER: Boldogult egyetemistakoromban magam is próbáltam írogatni, de nincs bennem elég exhibicionizmus. Amúgy meg nem emlékszem a pontos időpontokra.
MAGAZIN: Hogy jutott eszébe a freskó-falu?
PÁSZTOR ESZTER: Egyszer Egyiptomban turistaként elvittek egy núbiai faluba. Ott áll egy kis falu a sivatag kellős közepén, nincs ipara, sem mezőgazdasága, víz is alig, meg kellett volna halnia. Ehhez képest helyes naiv képeket festettek a falakra, és ez elég ahhoz, hogy a turisták odautazzanak, a falu pedig prosperál. Aztán elkeveredtem Bódvalenkére, a reménytelenség falujába. Ott, Borsodban, a határ közelében nincs infrastruktúra, közlekedés, képzett munkaerő és munka.
CSAPLÁR VILMOS: Miből éltek az ott lakók a szocializmus idején?
PÁSZTOR ESZTER: Akkoriban működött a faluban két termelőszövetkezet, a környéken voltak bányák, és mindenki dolgozott. Később a téeszföldeket nagyrészt pesti pénzemberek vásárolták meg, a bányák bezártak, a helybelieket pedig nem alkalmazzák.
MAGAZIN: Csaplár Vilmos a hetvenes években élt egy faluban.
CSAPLÁR VILMOS: Galgahévízet tanulmányoztam, kb. fél évet ott laktam a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsától kapott ösztöndíjjal. Ez abban az időszakban történt, amikor orosz mintára egyesíteni kellett a téeszeket. Megyei vezetők vittek fekete Volgával egy gyűlésre, az úton végig arról beszéltek, hogy ez mekkora hülyeség, majd kiszálltak a kocsiból, és győzködni kezdték az embereket a téeszegyesítés mellett. A téeszről nem írtam, beszélgettem viszont a falu lakóival, gazdákkal, volt téeszelnökökkel, egykori kulákokkal, és bár ezekből az élményeimből sem írtam konkrét könyvet, az írásaimba belekerültek az ottani motívumok, figurák, sorsok. Fiatal íróként fontos volt számomra, hogy az írásaim mögött ott legyen a „valóság”. Temetőkbe is kijártam, nevek százait jegyeztem föl, hogy érezzem: hőseim egykor tényleg élt emberek nevét viselik. Ez önbizalmat adott a fantáziámnak.
PÁSZTOR ESZTER: Nekem a korábbi életemben semmi közöm nem volt sem faluhoz, sem romákhoz, sem szegényekhez. A Magyar Gárda megalakulásakor azonban dühös lettem, olvasni kezdtem cigányokról, szegénységről, majd az íróasztalomnál kiötlöttem egy zseniálisnak hitt projektet, amelyet elvittem Horváth Aladárékhoz. Arra gondoltam, hogy napkollektorokkal a házak tetején alakítsanak ökofalut. Ez mind szép és jó ott, ahol van vízvezeték. De azokban a házakban nincs vezetékes víz. Horváth Aladárék viszont nem nevettek ki, hanem azt mondták, menjek el a munkatársaikkal megnézni, milyen az a világ. Így keveredtem Bódvalenkére. Megtapasztaltam, hogy óriási a távolság a mi középosztályi létünk és a borsodi falvakban lakó szegényeké között, akiknek semmilyen legális lehetőségük nincs a megélhetésre. Elmehetnek lopni vagy uzsorázni. Úgy mutattak ott be, hogy itt van egy hölgy Budapestről, aki szeretne segíteni nektek. Ők pedig nem pénzt kértek, hanem munkát.
CSAPLÁR VILMOS: Miért, mit hittek, kicsoda maga? Mit mondott akkor nekik?
PÁSZTOR ESZTER: Azt, hogy gondolkodom. Később egy másik borsodi faluból, Szalonnáról hoztam el roma gyerekeket az állatkertbe, ahol az Afrika-házban a falakon maszáj kunyhók fényképei láthatók. Egyikük felkiáltott: Jé, ez olyan, amilyenben a Szilikéék laknak! És valóban. Felvillant az egyiptomi utazás emléke, láttam magam előtt a falut, ahol nemcsak roma festők festenek műalkotásokat a falakra, hanem közösség teremtődik és munkahelyek.
CSAPLÁR VILMOS: Hogyan reagáltak?
PÁSZTOR ESZTER: Eleinte azt mondták, hibbant vagy csaló vagyok, az ő falujukat ugyan nem fogjuk összepacsmagolni. Horváth János cigány származású festőművésszel hetente mentünk oda. Akkor jött az áttörés, amikor egyikük azt mondta, hogy Pityusnak van egy lova és egy szekere, és le lehetne menni a turistákért az állomásra, másikuk pedig felvetette, hogy Margónak kell vakarót – cigánykenyeret – készítenie, mert nála jobbat senki sem süt. És záporozni kezdtek az ötletek. Eddig 25 kép készült el, a legnagyobb 36 méter hosszú. Elképesztően jók. Mindenki érzékelheti a kedvességet, a vendégszeretetet, senkinek sem kell félnie, és annak ellenére tiszta a falu, hogy az önkormányzatnak másfél évig a szemétszállításra sem volt pénze.
MAGAZIN: Nem fordultak szembe önnel egyszer sem?
PÁSZTOR ESZTER: Milliószor fordult elő, hogy azt gondoltam, megértették, amit elmondtam, és fordítva, majd kiderült, hogy teljesen félreértettük egymást. Ugyanazok a szavak sokszor nem ugyanazt a jelentést hordozzák náluk, mint nálam. Az első ilyen konfliktusban köpni-nyelni nem tudtam.
CSAPLÁR VILMOS: De nem rohant el, nem mondta nekik, hogy ha így viselkedtek, akkor...
PÁSZTOR ESZTER: Szó sincs róla. Meg akartam érteni, hogy mi történt. Ma már többet megértek, a konfliktuskezelés tanulható és tanítható.
CSAPLÁR VILMOS: Milyen értelme van abban a közösségben a demokrácia szónak?
PÁSZTOR ESZTER: Nagyon furcsa. Bódvalenkén három klán él, mindegyiknek megvan a maga vezetője. A klánvezérek saját családjaik uzsorásai is. Az uzsorás szerepe olyan, mint a szicíliai maffiában a keresztapáé, végsőkig kizsigerel, de nem hagy éhen halni. Sokat kritizáltak azért, mert nem adok utasításokat. Mi mindig megbeszéljük, hogy mi történik, mert egy közösség életébe nem lehet e nélkül beavatkozni. Néhány asszony Edelényben dolgozott varrodában, de azt áttelepítették Ukrajnába, mert ott alacsonyabbak a bérek, ők pedig munka nélkül maradtak. Felvetették, hogy a faluban nyissunk varrodát, mostanra odáig jutottunk, hogy kaptunk munkaruha-megrendelést. Valaki azt mondta, hogy az ember akkor válik felnőtté, amikor van munkája, és el tudja tartani magát és a családját. Ezeknek az embereknek nincs ilyen élményük. A társadalom függőségi rendszert alakított ki, és ha minimális szinten is, de eltartja őket az állam bácsi.
CSAPLÁR VILMOS: Milyen, a nagyobb társadalom számára érvényes következtetéseket vont le Bódvalenkén? Mi hasznosítható abból, amit átél?
PÁSZTOR ESZTER: Az egyik legfontosabb, hogy dicsérni kell, mert ha egy népcsoportot állandóan letolvajozunk, lebűnözőzünk, akkor az olyanná is fog válni.
CSAPLÁR VILMOS: Miközben itt egy olyan magyar társadalomról van szó, amely önmagát sem dicséri.
PÁSZTOR ESZTER: Ezért kellene önmagunkon is gondolkodni. A freskófalu legnagyobb ereje az, hogy egy közösségnek segített önmagára büszkévé válni, és nem ok nélkül: Bódvalenke ma már világhírű.
MAGAZIN: Létezik nemzeti karakter? Van a magyaroknak karakterük?
CSAPLÁR VILMOS: Ez régi kérdés, amelyre számtalan válasz született. Íróként fogalmi sémákkal nem foglalkozom. Bár közösségi sorsvizsgálattal igen, A magyarok című, decemberben megjelent könyvemben meg is tettem, de úgy, hogy a magyar történelmet a világtörténelembe, a Nyugat civilizációs hátterébe, ennek összefüggéseibe állítva írtam meg. Sok kritika illetheti a magyar társadalmat visszamenőleg, valamint a jelenben és a jövő perspektíváját illetően is. Türelmetlenebbek, durvábbak, céltalanabbak lettünk, kivéve azokat, akik türelmetlenebbek, durvábbak viszont céltudatosabbak lettek. Meg akarják mondani, hogy az „egész” hogy legyen, és ez nem kedvez az olyan koncepcióknak, amelyek kis közösségekben építkeznek.
MAGAZIN: Egy magyar írótól elvárható a közéleti érdeklődés?
CSAPLÁR VILMOS: Nem, ezt nem tartom szabálynak. Sokféle írói alkat van. Én olyan író vagyok, aki mindig csinált valamit, ami a közvetlen írói munkán túli, közösségi munka. A bölcsészkaron a betiltott Tiszta Szívvel helyett Jelenlét címmel indítottunk folyóiratot, később egyike voltam a Demokratikus Charta szóvivőinek, szerkesztettem antológiát, kilenc évig a Szépírók Társaságának elnöke is voltam.
MAGAZIN: És együtt dolgozott Bódy Gáborral.
CSAPLÁR VILMOS: Ez speciel nem „közösségi” tevékenységnek számít, bár a film sok ember társas alkotása. 1976-tól haláláig (1985) barátok és munkatársak voltunk. A Galgahévíz utáni évben ösztöndíjjal az USA-ban töltöttem fél évet, és egy használt Mustang autóval bejártam húszezer mérföldnyit belőle. Hazajövetelem után Gáborral elkezdtünk sétálni, és arról beszélgettünk, hogy a mi korunkban – ő volt harminc, én huszonkilenc – már senki nem köt barátságot. Addig-addig beszélgettünk erről, míg barátok lettünk. Persze kellett hozzá a közös munka, a Nárcisz és Psyché című film forgatókönyve és később a Kutya éji dala.
MAGAZIN: Mit érzett, amikor kiderült Bódy besúgói múltja?
CSAPLÁR VILMOS: Úgy látszik, annyira nem lettünk jó barátok, hogy megismerhettem volna a titkos történetét. A kilencvenes évek végén, amikor számomra hozzáférhetővé váltak bizonyos iratok, leírtam az ÉS-ben a megdöbbenésemet, és sok helyen sokféle módon nyilatkoztam, de mindig barátként és munkatársként. Nagyon idegesített, hogy szemelgetnek a „besúgók” közül, nincs átfogó kép. Örülök, hogy megjelent Szőnyei Tamás Titkos írás című könyve, amely az irodalom terepéről a lehető legteljesebb képet célozta meg. Akkor lehetne felmérni Gábor szerepét, ha ugyanilyen könyv megjelenne a filmesek világáról is. Másrészt Bódy művei, amelyeknek én is alkotótársa vagyok, valószínűleg maradandóbbak, mint ez a történet. Harmadrészt kevés tmb.-ről, vagyis úgynevezett titkos megbízottról mondhatjuk el, hogy olyan módon szabott ki halálos ítéletet magának, mint ő az öngyilkossággal. Pedig akkor még nem fenyegette a leleplezés. Mindent összevéve az a véleményem, hogy azok ellen, akiket szeretünk, nem úri dolog összefogni azokkal, akiket nem szeretünk. Lényegében ő ezt tette.
PÁSZTOR ESZTER
SZÜLETETT: 1953. április 6-án Budapesten. FOGLALKOZÁSA: fordító, tolmács. A Bódvalenke freskófalu projekt vezetője. Az Európai Unió 2010-es szegénység elleni küzdelem évének volt egyik arca. 2011-ben elnyerte a Magyar Képregény Szövetség Az Év Magyar Szuperhőse díját. Róla és a bódvalenkei freskófalu történetéről Böjte József készített 62 perces dokumentumfilmet A freskófalu legendája címmel.
PÁSZTOR ESZTER AJÁNLJA
KIÁLLÍTÁS: Bódvalenkén Kunhegyesi Ferenc, Kállai Henrik, Horváth János, Zoran Tairovic és a többiek szívbemarkoló munkái üzenetet közvetítenek.
KÖNYV: BÜKY ANNA - ÉJSZAKA TÖRTÉNT – Hálás vagyok unokahúgomnak, Annának, hogy megírta ezt a könyvet arról az elhallgatott történetről, amely ezernyi „keresztény középosztályhoz” tartozó család sajátja.
KONCERT: Október 6-án a Romengo a Téli Kertemben játszik. Ha őket hallgatom – Lakatos Móni végtelenül érzékeny hangját –, mindig visszatér az életkedvem.
CSAPLÁR VILMOS
SZÜLETETT: 1947. június 29-én Újpesten. FOGLALKOZÁSA: író. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar szakos diplomát 1972-ben. 1971-ben jelent meg első regénye Lovagkor címmel. 1993-ban a Demokratikus Charta szóvivője lett. 2003-ban a Szépírók Társasága elnökévé választották, az idén tavasszal nem jelöltette újra magát. Forgatókönyvírója volt Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjének, írása alapján készült a Kutya éji dala című Bódy-film. Később több más forgatókönyvet is írt, társ-forgatókönyvíróként működött közre Kamondi Zoltán Kísértések című, a 2002-es Budapesti Játékfilmszemlén első díjas filmjében. 2010-ben a diákzsűri fődíját kapta a Fehér nyíl című tévéfilm, melynek forgatókönyvírója (rendező: Babos Tamás). Legutóbbi könyve A magyarok című esszékötet.
CSAPLÁR VILMOS AJÁNLJA
KIÁLLÍTÁS: LAKNER ANTAL - MUNKAÁLLOMÁS LUDWIG MÚZEUM – „Mindenki egyéniség!” „Én nem!” (Monty Python: Brian élete)
KÖNYV: GYÖRE BALÁZS - BARÁTAIM, AKIK BESÚGÓIM IS VOLTAK – Finom, személyes, hiteles történet a Kádár-kori barátságok speciális lehetőségeiről.
FILM: PHILIPPE FALARDEAU - HELYETTES OSZTÁLYFŐNÖK – Helyszín Kanada, Québec. Semmi könny, és nincs tanulság öngyilkosságokban ugyancsak bővelkedő hazánk lakosai számára. Hacsak az nem, hogy egy tanár ne az osztályban tegye.
