A lengyelországi szükségállapot bevezetésekor, 1981-ben Franciaországba emigrált, azóta Európában és Amerikában számos filmet (és tévésorozatot) forgatott: legismertebb a Keserű aratás (1985) és az Európa, Európa című (1990). Mindkettőt Oscarra jelölték, az utóbbi Golden Globe-díjat nyert. Tavaly készült Sötétségben című drámája, amely ugyancsak versenyben volt az Oscarért, ez 1944-ben játszódik Lvovban. A történet szerint gettóból szökött zsidókat rejt el fizetség ellenében a szennyvízhálózatban egy csatornatisztító, Leopold Socha. Döbbenetes erejű a menekülők 14 hónapon át tartó föld alatti életének bemutatása, és az a folyamat, ahogy Sochában fölébred a felelősségérzet a kiszolgáltatottak iránt. Holland filmjét a miskolci Jameson CineFesten vetítették (remélhetőleg a mozikban is látni lehet majd), ahol életműdíjjal jutalmazták a rendezőt. Ez alkalommal beszélgettünk vele.

Arról, mit jelent számára a holokauszt, a rendező elmondta, hatéves kislányként a házbeli gyerekektől hallotta, hogy ő zsidó. Anyját faggatva tudta meg, apja valóban zsidó, és büszke erre. Anyját közelről érintette mindaz, ami a zsidókkal a háború alatt történt, már csak azért is, mert befogadott egy gettóból menekülő családot. Egyébként tagja volt a varsói földalatti mozgalomnak, és részt vett a fölkelésben is. Holland hitvallása szerint zsidónak lenni – az elszenvedett borzalmas bűnök ellenére – nem csupán mártíromságot jelent, és nem is csak a vallást, hanem egyfajta kultúrát, hagyományt. „A zsidó származás részben formálta az én identitásomat – foglalta össze –, másrészt kötődöm a lengyel kultúrához, történelemhez. Mindig tagadtam azt a sztereotípiát, hogy a lengyelek többsége antiszemita volt és az is maradt. Ez, akár a zsidóellenesség, roppant veszélyes általánosítás, amely a gyűlölet vírusává válhat. A fő kérdés nem a zsidósággal vagy a holokauszttal kapcsolatos, hanem a humanitással, és mindazzal, ami szembeszegül vele.”

Hollandnak vitája van több holokausztfilmmel, mert úgy véli, fölösleges bármiféle racionális magyarázatot keresni a történtekre. Szerinte a faji gyűlölet egyfajta betegség. Más kérdés, hogy a holokauszt hozzájárult annak fölismeréséhez, hogy milyen gyönge az emberiség, mennyire ki van téve veszélyeknek, és ez segítette a közös szabadság és az együttműködés megteremtését Európában, az unió létrehozását. Erre emlékeztetni kell az új nemzedékeket.

Fölvetésünkre, hogy a Sötétségben című filmje fölidézi Wajdának a varsói fölkelés idején játszódó Csatorna című alkotását, és ezzel a kanális mintha szimbolikus hellyé válna a lengyel filmben, megjegyzi: van egy lényeges különbség a két mű között. Wajdánál olyan embereket látunk, akik csapdába estek és meghalnak. „Ilyen filmhez manapság nehéz lenne pénzt szerezni – jegyezte meg. – Az én filmemben viszont a csatorna menedék, ahol élnek az emberek. Bár maga a pokol, de mégis a túlélés pokla.” Ami pedig a főszereplő Socha „fejlődéstörténetét” illeti, elmondja, összetett figurát akart láttatni, aki válaszút elé kerül: gyilkossá válik vagy megmentő lesz.

Filmje népszerű Lengyelországban, már 1,2 millióan látták – tegyük hozzá, a legsikeresebb kereskedelmi filmek 2-3 millió nézőt vonzanak. Sok levelet, reagálást kapott, és különösen a fiatalok mondják azt, tetszik nekik, hogy nem egy romantikus „jó embert” állított a középpontba, mert ezzel a karakterrel könnyebb azonosulni. Tehát Socha magatartását egyfajta lengyel modellnek, típusnak tarthatjuk a II. világháború idejéből? – kérdezzük. Erre elmeséli, tíz éve megjelent egy könyv a háborús Lengyelországról, története egy északi faluban játszódik, ahol a kivonuló szovjetek helyét a németek foglalják el, és összegyűjtik külön-külön a helybeli lengyeleket és zsidókat, akik addig túlélték a szovjet megszállást. És a lengyelekkel gyilkoltatják le a zsidókat. Sokáig úgy hitték, ez egyedi eset volt, amelyért a lengyel állam vezetői utóbb bocsánatot kértek, de fiatal történészek a mélyre ástak, és találtak még jó néhány szégyenletes ügyet. „Vannak persze, akik ezeket ma is marginális eseteknek tartják, de a fiatal nemzedék másként gondolkodik – fűzi hozzá. – A történészek ma már nem rejtőznek ideológiák mögé, és a politikusok, akár a jobb-, akár a baloldalon, hasonlóan tárgyszerűek. Ennek következtében az antiszemitizmus hanyatlóban van Lengyelországban, noha azért még jelen van. De az emberek egyre inkább kíváncsiak, mi is történt valójában, és ez hozzájárul az identitás megfogalmazásához. A filmem ezt a folyamatot segíti. Öt-hat évvel korábban még inkább elutasították volna.”

Holland Miskolcon tartott mesterkurzusán megjegyezte, a manapság nélkülözhetetlen nemzetközi koprodukcióknak vannak előnyei és hátrányai is. Kérdésünkre kifejtette, fontos, hogy egy-egy filmnek legyen identitása. Ám nem könnyű megteremteni a művészi-kulturális identitást, ha például angol nyelven kell forgatni. Az ilyen produkciót a kritikusok a kilencvenes évek óta „europudingnak” nevezik. A másik veszély, hogy ha több országból kell pénzt szerezni a filmre, annak így egyszerre több producere, „atyja” lesz, de a végén mégis „apátlan” marad. Ehhez kapcsolódó probléma, hogy a megszerzett pénzeket nem lehet ésszerűen elkölteni. Legutóbbi filmjét Németországból is finanszírozták, de azt a pénzt ott kellett elkölteni, noha Lengyelországban olcsóbb lett volna a filmezés. „Ez a mechanizmus nincs tekintettel magára a filmre, annak témájára, mondanivalójára sem. Ugyanakkor előnye, hogy mégis csak össze lehet gyűjteni a szükséges pénzt, tehát lehet filmet csinálni” – összegezte a rendező.

A faji gyűlölet egyfajta betegség – véli a világhírű rendező