Cukormentes változat
Egyre több nő ugyan Pannonhalmán is, de Tihanyban igazi brandképző sztori is járul hozzá Bittera Gyulával. A híres gyógyszerszakértő és kaposvári, majd budapesti (illóolaj-) gyárigazgató a húszas években ugyanis itt telepítette az első levendulaültetvényt Magyarországon, amely illóolaj-tartalmával hamarosan verni kezdte a franciákét is. Fénykorában majdnem száz hektáron nőtt a tihanyi levendula, később mandulafákat ültettek közé, a hatvanas években aztán a területek java részét beszántották, és szőlőt telepítettek a helyére.
A történet kissé magyaros, de legalább nem százszázalékosan kudarcos. És tudni kell azt is, komoly állami és uniós támogatással hamarosan befejeződik a nagy Tihanyi legenda projekt, amely egy új főtértől a turisztikai szezon meghosszabbításán át három tematikus turistaútvonalig ível: az utóbbiban lesz Legenda és Visszhang körút, a harmadik, a Levendula körút pedig a természeti nevezetességeket fűzné össze.
Mindezt nem árt tudni akkor sem, ha látni még semmit sem lehet belőle, amikor leereszkedünk a tihanyi Belső-tó partjához.
Itt áll a Balaton-felvidéki Nemzeti Park új látogatóközpontja, a Levendulaház. Szórakoztató- és tudományos turisztikai központnak szánták, 340 millió forintból épült – és ez meg is látszik a méretein. Parasztházak arányait követi, a kiállításon pedig rögtön látni, hogy megihlette ugyan a Csodák palotája, de csak vulkánokkal azért nem lehet eladni egy látogatóközpontot. Itt, a családi házak mellett és a tóparti nyugalomban persze alighanem jobban zavarna, ha mindez sokkal erőszakosabban akarna nagyot szólni. És most a turistaprojekt, illetve az építészeti szempontok közötti zavaró ugrálást is rögtön beszüntetném – ha lehetne.
Mert lehet ugyan kizárólag az épületre koncentrálni, de csak egy darabig. A tópartot régen majorsági épületek meg gazdasági udvarok szegélyezték itt, aztán toldásokkal-foldásokkal újabb és újabb – már urbánusabb – beépítések érték el a mai, meglehetősen sokszínű/zavaros összképet. Mindez egyébként alig tér el egy átlagos magyar üdülőtelepülés vagy -falu képétől: régi és új, kivagyi és romos, újnépies, divatjamúlt és még divatos modern éppúgy állt itt egymás mellett, mint bárhol máshol.
Az első határozott benyomás tehát a házról az, ahogy puritánságával hűsíti a környezet tarkaságát. Fehér, és két, egymás mellé helyezett parasztházat formáz, a lefelé ereszkedő út mellett csak fokozatosan bukkan elő néhány növendék fa és egy házalapzat mögül a lejtős terepből. Koller József tervező az épület egy részét a terepszint alá rejtette, a szerénység mellett pedig legszembeszökőbb jellemzői az ablakszemek helyére került, fésűfogszerű rések. Hosszanti oldalán is inkább csak a barátságosabb külsőt segítik a függőleges, ajtót is imitáló állóablakok, mert ottjártunkkor az összes le volt függönyözve – a kiállítótér padlás nélküli egybetere légkondi nélkül egyébként igencsak fel tud forrósodni.
Szóval szerénység kívül-belül, miközben ízléses és mai minden – jelentős ellépés a nullaponttól, de más hasonló turistavonzó látványosságokhoz képest mégsem több egy lépésnél. Ugyanis nézhetem én csak az épületet, de a turisták nem ezért jönnek ide, itt pedig leginkább az látszik, hogy elfogyott vagy eleve kevés volt a pénz. Különösen a tópartra nyíló udvar fejlesztésein látszik, hogy szinte mindent el kellett spórolni. A belsővel szinte azonos jelentőségűre tervezett külső kiállítóterek közül csak egy kisebb kilátó épült meg – így partrendezésnél ez több, de egy jelentős térteremtésnél kevesebb. Ugyanis itt, a tóparton béke és nyugalom honol, de a turistákért már az ehhez hasonló látogatóközpontokkal is megindult a harc. És ha trendi a levendula, trendi az interaktív látogatóközpont is. Meglehet, hogy a nemzeti park direkt nem akart túl nagyot, túl tűzijátékosat teremteni, de mit lesz majd, amikor ezt a nagy ívű legenda projektbe is bele kell illeszteni?
