A frissen felújított, 1815-ben barokk alapokra felhúzott műemlékházban kialakított múzeum a kapualjban – vagy nevezzük inkább előtérnek – kezdődik, méghozzá az ódon ház történetének bemutatásával. A szövegértést remek diorámák hivatottak segíteni, a kis enteriőrökben még kisebb játékállatkák tesznek-vesznek, ők volnának voltaképpen a főszereplők, de reméljük, senki sem gondolja majd, hogy például tízcentis medvék laktak itt. Ami a lényeget illeti: elsőként egy bizonyos Bernard bukkant fel a házban, aki papucskészítéssel kereste kenyerét, a dátum szerint valamikor réges-régen, majd, úgy százötven évvel ezelőtt József, a molnármester vette be magát az épületbe, akinek számos leszármazottja szintén itt élt, mígnem eljött a nevezetes 1950. esztendő, amikor „tőlük is, mint oly sok embertől, elvették a családi vagyont”. Itt a vége, fuss el véle.

Innen először a múzeumpedagógiai műhelybe vezet az út, amelyet szintén megkapó igényességgel alakítottak ki és rendeztek be – állapíthattuk meg a sajtóbemutató minapján. A boltívek alatt direkt a célközönségére szabott zsámolyfélék szolgálják a kényelmet, amelyeknek egyik lapját egy-egy hangulatos, régi meseillusztrációval díszítették, a falakon itt-ott különös fadobozokat lehet nyitni, csukni, az egyikben Janikovszky Éva munkásságával és saját szemüvegtokjával ismerkedhet a publikum, a másikban Lázár Ervinről lehet sokat megtudni, ott egy ugyancsak saját töltőtoll az extra. Nemes Nagy Ágnesről és a felejthetetlen Mackó úr szerzőjéről, Sebők Zsigmondról hasonló keretek közt, de már digitálisan szerezhetnek információkat az érdeklődők. A szembefalon egy hallgatókuckó, egy olvasókuckó és egy filmkészítőkuckó sarkallja aktivitásra a mindenkori közönséget.

Van egy időszaki kiállítás is, amely a magyar mesegyűjtés történetét idézi fel képekkel és szövegekkel, a fő attrakció azonban A magyar tündérmese világa című, hét próba teljesítésével végigjárható meseút. A jövevény először egy sejtelmesen bevilágított térben (Üveghegy) találja magát, olyan üvegnek tetsző lapokból kialakított figurák között, mint amilyen pl. egy boszorkány, akinek „akkora orra van, de csupa vasból, hogy majd a térdét éri”; a rendellenesség szerencsére nincs szó szerint ábrázolva. A következő termesedésben labirintusszerű stilizált erdő fogadja a rettenthetetlen hétpróbázót, a remek faácsolat újabb izgalmakkal szolgál, fenn a magasban van például egy hatalmas világító tojás, amelynek szőnyegpadlócsíkokból komponáltak fészket, egy csodás kút, amely a rafinált tükröknek és fényeknek köszönhetően valóban feneketlennek tűnik, valamint számos varázsitallal töltött fiola egy varázsfőzet receptjének leírásával, az összetevők közül a pókláb (2), a meztelencsiga (1) és a feketemacskabajusz (3) nem hiányzik leginkább. A kaland egy csudás, díszes trónteremben ér véget, egy rendes, baldachinos, bíbor-bársony trónnal, valamint egy különös, elektronikus alapú játékkal, amelyen pirosan fel-felvillanó villámokat kell, de legalábbis lehet csapkodni; a játék címe: Sárkánypofozó.

Az éles bevetést sajnos nem állt módunkban megfigyelni, de a múzeum által rendelkezésünkre bocsátott leírásból (ezt kapják meg a gyerekek is induláskor) szerencsére megtudtuk, voltaképpen mi is történik a meseúton. Nos, rövidre fogva, a résztvevőknek az első próba keretében fali szövegek felhőpárna-párját kell megtalálniuk, a második feladat a labirintusból kivezető út meglelése, a harmadik a már említett fiolákkal kapcsolatos: ki kell találni, hogy mely három alkotóelemből áll össze egy adott illatkeverék. A negyedik tételben fák odúiban kell rejtett kincsekre vadászniuk, az ötödikben a feneketlen kútból hallatszó állathangokat kell azonosítani (varjú? oroszlán? medve, ló? kígyó?), a hatodikban az óriástojást, végül pedig jöhet a sárkánypofozás. A győztesek jutalma egy fele királyság – és persze a dicsőség.

Az ifjú kiállításlátogatók ki is próbálhatják a csodás történéseket