Miért nem lehet olyan rendezőt találni, akinek valami mondanivalója van a darabról azon túl is, hogy ő olvasta a Mátyás anyja című Arany-balladát, így aztán repülőből lett holló érkezik a nyitány alatt, és gyűrű röppen a fináléban, hátha nem tudja valaki, hogy a Hunyadiak végül győztek. A nyitány alatt egyébként nagyon izgalmas események játszódnak, öltönyös urak pakolgatják a koronát meg a nemzeti együttműködés nyilatkozatát különféle kofferokba, jól megkeverik az egészet, és ha valaki azt várja, hogy ebből majd kisül valami, annak fityisz az orrára, jól becsaptunk, okos néző. Ha lenne olyan a nézőtéren, aki elájul vagy elalszik a nyitány után, és csak László és Mária kettősére ébred föl, az bizonyára azt hiszi, hogy elrabolták az ufók vagy átaludt száz évet, és most egy egészen más rendezést lát, hiszen az öltönyösökhöz képest most magyaros ruhában énekelnek, miközben a háttérben balettosok lejtenek, ez semmiképpen sem lehet ugyanaz a darab.

Ez a legfőbb baj Szűcs Gábor rendezésével: ellenőrizetlen ötlethalom, árva László király késői utóda, Ferenc József hadakozik a szalagavatóról érkezett palotásozókkal. A díszlet gyorsan alakítható, nem akad meg miatta a folyamat, a látvány időnként szép, és mindig be lehet rángatni valakit, hogy megmentse az eseménytelenségtől a színpadot: míg Hunyadi László kecsesen elhever áriája végén, megint jönnek a táncosok; nem lehet olyan bonyolult az operarendezés, csoda, hogy a zenekar tagjait nem szervezték a színpadra.

Minden színpadi bravúrkodást el lehetne viselni, ha a zene jó lenne. Ha a piccolofuvola-részleg az Operaházban nem lenne mélységesen felháborító, ha már a nyitány alatt nem azt kellene érezni, hogy Héja Domonkos tele nadrággal kezdi az évadot, és ezt az eszközeiben egyszerű, de hatásos zenét nem meri hatásosan, effektusokban gazdagon vezényelni, túlélésre játszik, óvatoskodik, csak baj ne legyen. Annál nagyobb baj nincs, mint hogy belehalunk az unalomba.

A szólisták közül nincs olyan, aki maradéktalanul megfelelne a követelményeknek, ami azért különösen kellemetlen, mert nincs náluk jobb, ezzel kell főzni, nem jönnek nemzetközi sztárok Hunyadit énekelni. A hazai nemzetköziség, Miklósa Erika mekeg, amire lehet mondani, hogy mindig is mekegett, de most már recseg is hozzá. A nem nemzetközi Fodor Beatrix időnként annyira belevész a zenekarba, hogy azt is nehéz megmondani, egyáltalán énekel-e még, vagy várja a szebb időket. Fekete Attilában benne van a lehetőség, csak mintha elbizonytalanodott volna, igyekszik mindent hangosan énekelni, ami a börtönjelenetben még helyén is volna, de hogy miért kell korábban ordítva ábrándozni a szerelemről, azt nem értem. Kálmándi Mihálynak túl mélyre szalad a Gara-ária, Pataki P. Dániel meg sokkal nyersebb, mint ami indokolt lehetne.

Ha van mentség az új Hunyadi Lászlóra, az legfeljebb az lehet, hogy még mindig jobb rosszul játszani, mint egyáltalán nem. Nézőként viszont sokkal jobb nem látni, és valami értelmesebbet, szebbet, igazabbat, élményszerűbbet képzelni a színpadra. Döntetlen, és nem egyezünk ki.

A rendezés ellenőrizetlen ötlethalom, de időről időre jön a balettkar (az előtérben Fekete Attila)