Százezren a közös rezgésért
A világ pedig sok ilyen megváltoztatható mikrokörnyezetből áll össze. A közös rezgés átalakít. A csupán egy vers bevezetőjének vélt monológ, illetve az, hogy magát a spontánnak tűnő művet gondoljuk prológnak, ékesen bizonyítja, sokan sokfélét gondolunk a költészetről – de arra is bizonyíték, hogy van közös nevező: maga a vers. Kiindulási pontnak megteszi ez is.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban jártunk, a világ legnagyobb költészeti performance-ának budapesti rendezvényén: 100 ezer költő a változásért. Lehetne kekeckedni, sőt kell is, hogy oké, de miféle változásért? Mondjon le a mindenkori miniszterelnök? Savmentes papírra nyomják ezentúl a versesköteteket? A japánok hagyják abba a bálnavadászatot? Több verset az embereknek, mint eddig?
Véletlenül sem szeretnénk elviccelni a dolgot, de utóbbi kívánalom maradéktalanul teljesül ezen a szombaton. Az akcióhoz tavaly kilencven ország csatlakozott, összesen több mint 600 rendezvényen találkoztak költők és lírahívők. Az ötletgazda, Michael Rothenberg akkor azt ígérte, az idén is tető alá hozza a világprogramot, és tényleg: 2012-ben már 115 ország vett részt, a felolvasások száma túlszárnyalta a 800-at is.
Csak Budapesten körülbelül 130-an olvastak, énekeltek és táncoltak verseket ezen a napon délután háromtól körülbelül hajnali egyig. Az internetes élő közvetítésnek köszönhetően láttuk, ahogy a szibériai Irkutszkban számunkra ismeretlenek váltják egymást egy utcai mikrofon előtt, oroszul szólt a vers, a háttérben zene és járókelők. Valahol Romániában már csendesebben, egy kocsmának tűnő helyen líráztak, akik, de benéztünk kicsit Görögországba is, ahol minden kicsit ünnepélyesebbnek tűnt.
Nem tudni, kiket látunk, és azt sem állítanánk, hogy minden szavukat értjük – de valahogy így lehetnek ők is a magyar színpadon verselőkkel. Tokai Andrással például, aki egy egyiptomi protest song után egy iraki négysorossal jön, vagy a Pilinszky-verseket vietnamira fordító Hong Nhung Nguyennel, esetleg az Aphonia zenekarral, amely Lackfi János és Orbán Ottó verseit zenésítette meg. Vörös István saját zsoltárait mondja, Závada Péter egyebek mellett a szégyen kötőjeleiről beszél, Simon Márton pedig egy József Attilához írt levelet olvas fel. És így tovább.
– A költészetnek komoly ereje van – hogy ezt az erőt mennyire vesszük komolyan, az már más kérdés – mondta Gyukics Gábor, aki Bárdos Deák Ágnessel és Nagy Gabriellával közösen szervezte a magyar rendezvényt. A változás ugyan nem egyik napról a másikra történik majd, de hogy megtörténik, afelől nincs kétsége. A költészet alkalmas a párbeszédre – egyenrangúak párbeszédére méghozzá, hiszen a négy-öt fős költőcsoportok színpadra szólításakor csak nevek hangzanak el. Nincsenek címek, nem tudjuk meg, ki melyik folyóirat versrovatáért felel, kinek hány kötete jelent már meg, milyen díjai vannak, melyik írószervezet tagja – itt mindenki csakis magát képviseli.
A 100 ezer költő éppen azt bizonyítja, hogy bár a költészeten belül is vannak világnézeti szekértáborok, mégis lehet olyan cél, ami egybetereli a különböző nézeteket valló poétákat. Meg az is világossá válik: nem igaz, hogy a költészet nem érdekli az embereket. Lehet, hogy nincsenek annyira kibélelve, hogy megvegyék a versesköteteket, de azért odafigyelnek a költészetre, könyvtárba, felolvasóestekre, slam poetry eseményekre járnak. Ez is bizonyság arra, hogy a leírt, mondott, énekelt versnek tényleg komoly társadalmi húzóereje van, közben pedig az egyéneket is megváltoztatja. Olvasót, költőt, mindenkit. Van remény.
