Andrei Serban és Daniela Dima szövegváltozata mintegy fele lehet az eredetinek. Egykori híradások szerint a két estés darab összesen hét órát tett ki. Most a Nemzetiben megússzuk három és fél órával. De ez is túlbeszéltnek és túlbonyolítottnak hat. Jócskán kárpótol viszont a bravúros kivitel. A két dráma jó két évtizede született, a kilencvenes évek elején, és több mint negyed százada, 1985-ben játszódik. Akkoriban a mai Amerika ábrázolásáért díjazták. Azok a politikai viszonyok, amelyeket a Nemzetiben most látunk, inkább a mai Magyarországra hasonlítanak.

Lelkes, konzervatív-hazafias reményszólamok puffannak el időnként a néhai Reagan elnök működéséhez fűzve. De nem ezekért érdemes megnézni. A politika csak egyik, és nem is a legfontosabb rétege a szövegnek. Vatta két nagy téma, az AIDS-től meg az előítéletes közvélekedéstől fenyegetett homoszexualitás és a transzcendens-apokaliptikus látomások világa között. Köznapi emberi, szerelmi viszonyokba, történetekbe szólnak bele az angyalok. A történelmi-politikai pillanatokra utaló címeket derűs-játékos hangütésként idézi Serban rendezése.

Izsák Lili díszlete természetes egyszerűséggel használja ki a Nemzeti színpadának lehetőségeit. Középen zöldes színű forgó előlegezi a New York-i Central Parkban álló Bethesda-szökőkút víztükrét, körül karcsú oszlopok, fölöttük sátortetőként neoncsövek, melyek szükség esetén könnyedén röppennek a magasba. A forgó közepén éppúgy, mint a színpad előterében néhány világos jelzéssel, fallal, ablaknyílással, bútordarabbal azonosított helyszín emelkedik fel, süllyed le. A levegőben pedig éppúgy közlekednek szereplők, mint a Madách most bemutatott Mary Poppinsában.

De itt nem a technikai, hanem a színészi bravúr a főszereplő. A rengeteg szerepet mindössze nyolc színész játssza el, de anélkül, hogy átalakulási képességüket kellene csodálnunk. Inkább az alakok belső kapcsolódását, esetleg éppen ellentétes tartalmukat bontja ki egy-egy színész. Ebben Udvaros Dorottyának jut a legnagyobb lehetőség. Ő nyitja mindkét részt, az elsőben ortodox rabbiként idézi az orosz, litván falvakat, és nyilvánítja nem létezőnek Amerikát, a másodikban özönvíz előtti bolsevikot alakít, aki a peresztrojkát véli képtelenségnek, a darab vége felé meg a már rég kivégzett Ethel Rosenberg szerepében vív gunyoros, huncut háborúságot egykori vádlójával, a haldokló Roy Cohnnal, akit Kulka János nem bármire képes karrieristának, hanem az erő, a hatalom megszállottjának ábrázol.

Saját erőszakossága összeolvad az erőelvű államvezetési koncepcióval. A demokráciát meggyőződésből gondolja kijátszandó szabályhalmaznak. Söptei Andrea ironikus kedélyű angyal és elveit emberségesen lazító mormon anya. Tenki Réka egy figurában játszik három réteget: jó unalmában undok, drogos feleségként, hiteles a férje hajlamaira gyanakvó vallatóként, de saját álmainak mókás hősnőjeként a legérdekesebb. Szabó Kimmel Tamás főképp a harapósan őszinte ápoló szerepében tűnik ki. Stohl András nyílt, tiszta lélekként vívja a becsületes mormon férfi reménytelen küzdelmét ösztöneivel, László Zsolt a cserbenhagyás lelki válságát, az érzéketlenség, az együttérzésre képtelenség fájdalmát szemérmes pontossággal adja.

Alföldi Róbert természetesen biztos ízléssel haldokolja végig a főszerepet, és közben eljátssza a bajában elhagyott szerelmes kínjait és az istentől elhagyott világban hiába próbálkozó, kényszerű próféta csetlés-botlását. Befejezésül a Central Park angyala a Hősök tere központi oszlopán a koronát tartó angyallá változik át. Tudjuk: rólunk is szól a mese. Ez is csak egy lehetséges-lehetetlen emberi történet.

Söptei Andrea és Alföldi Róbert