A mikor ennek a könyvnek az első száz oldalát elolvastam, elismerően füttyentettem (nem olyan szépen, mint egy pacsirta, de azért igyekeztem), s azt dünnyögtem, hogy íme, itt van hát Finy Petra, ez a fiatal magyar kortárs író, akire érdemes lesz odafigyelni, mert különleges izgalmakat ígér.

A könyvtárgynak is gyönyörű kötet nagyszerű ötletre épül: egy Lili nevű, pszichés problémákkal küzdő, az emberek kegyetlen világa elől a számára morális értelemben felsőbbrendű madarakhoz menekülő asszony életét meséli el az elbeszélő, Lili lánya, Linger Lea, aki a saját emlékein kívül családtagok, barátok és barátnők megszólaltatásával idézi föl a tragikus sorsú anya alakját. Lili történetének kibontásával párhuzamosan zajlik Lea magánéleti válsága: párkapcsolata a szó mindkét értelmében meddő, hiszen bármennyire szeretne, nem tud teherbe esni, s lassan elhidegül a szerelmétől.

Mondom, nagyon rokonszenves volt a könyv első harmada, hiszen kortárs írótól nem olvastam még olyan regényt, amelyet ennyire átszőtt volna a madárvilág – persze itt a madarak nem puszta állatok, hanem titokzatos, öntörvényű lények, amelyek rejtélyes összefüggések révén hatással vannak a velük kapcsolatba került emberek életére is. A Madárasszonyról természetesen rögtön a Madárka jutott eszembe, William Wharton remekműve, amely az egyik legkedvesebb könyvem volt a nyolcvanas években.

Fokozta az örömömet, hogy Finy Petra tolla alatt ilyen szépségek születnek: „Böbebú egy kiöregedett boszorkány. Egy faházba gyömöszölt vihar”; „Semmi nem látszott belőle, úgy hemzsegtek rajta a patkányok. Ezerszemű bunda takarta”; „kommunisa kettyintő kulipintyó”; „nyugalmas, homokszavú emberek”. Az első két ciklusban – Linger Lea és Linger Ármin emlékeiben – mutatkozik meg a szerző kiváló íráskészsége leginkább. Derengő homályú, tömör, hajszálpontos leírásokkal dolgozik. A gyermek Lea visszaemlékezései olyan bravúrosan vannak megírva, hogy olvasás közben többször visszafojtottam a lélegzetemet, nehogy ezt a sokat szenvedett kislányt megzavarjam mesélés közben.

Az első két ciklus után azonban valami történt: az addig feszes szépségű, jól szerkesztett mondatokat tekervényes okoskodások, körülményeskedő leírások, életszerűtlen jelenetek, szájbarágós párbeszédek váltották föl. Hagyján, hogy az „összerogy” helyett sajnos két helyen is ezt olvastam: „összerogyik” (107. és 117. o.). Ennél jobban elkeserített, hogy a kéziratot mintha elfelejtették volna át- és megfésülni. Suta, idétlen, rossz mondatokat hagytak benne tömegével. Következzék pár példa. Egy helyütt Lili ezt mondja: „Muszáj mennem, mert meg kell keresnem a távcsövem. Nélküle olyan vagyok, mintha a lényegemtől fosztanának meg –mekegte zavartan”.

Lili barátnője élőbeszédben (!) így fogalmaz: „De látom, hogy a szeme ködös, mint egy magányos, madarak által messziről elkerült tó”. Majd pár sorral lejjebb ugyanő: „Aztán betolták a műtőbe, és a két fehér lengőajtó úgy falta be Lilit, mint a függöny a szégyenkező bábszínészeket egy rosszul sikerült előadás után”. De ezt sem lett volna szabad bennehagyni: „...sóhajt fel több szólamban Ábrahám, amiben a vezérdallam pentaton melankóliával zeng fel. És amiből egyfajta letargikus ambivalenciát lehet kihallani”. Pentaton melankóliával zengő sóhaj letargikus ambivalenciával? Jaj. Tucatjával sorolhatnám az efféle túlírt mondatokat, de véleményem alátámasztására legyen elég a Rill Sára emlékei című ciklusból idézni, merthogy ettől a Sára nevű apai nagymamától kapjuk a legsúlyosabb ütéseket.

A 266. oldalon a nagyi ezt mondja kisunokájának: „Ott trécseltünk mindannyian, miközben én a frissen lakkozott illatos hajamat szagolgattam, aminek a tűzrakóhelytől felénk toluló kellemes füstaromának köszönhetően enyhe provinciális bukéja támadt, magamra sem ismertem, annyira, de annyira le voltam harcolva, mint utoljára a háborúban”. Jaj. A 270. oldalon így beszél a nagymama: „Amikor egyfajta élet utáni és halál előtti világban éltünk, amikor a létezés és pusztulás közötti sajátos, ritkán megközelíthető mezsgyén rekedtünk, amikor ott ragadtunk ezen a határon, ami az egzisztencia üszkösödő csökevénye, akkor kellett valami, amibe belekapaszkodunk, ami egyszerre immanens, de mégis manens a katolicizmus évszázadok óta szorongatott kegytárgyainak köszönhetően, mint amilyen a kereszt vagy a rózsafüzér”.

Jaj, jaj. S a nagyi nem hagyja abba, ezek után közli: „Ha nincs a vallás, és aztán később a zene, biztosan egy őrjöngő űrré változom én is, egy lángoló hiátussá enyészek, fellobbanó semmivé válok, és eltűnök. Azonnal”. Jaj, jaj, jaj. Az ilyen mondatokat a nagyival együtt fellobbanó semmivé kellett volna változtatni, s el kellett volna tüntetni. Azonnal. Úgy érzem, hogy a szerző ereje írás közben elfogyott, s a remeknek ígérkező könyvből kócos szépség lett. Várom, hogy a következő Finy-kötet ejtsen ámulatba – az élményanyag és a mesélőkedv már megvan hozzá.