Ha csak átmennek előtted, még a jobbik eset. Megállnak, nézik ők is, olvasnád a képalát, olvasnák ők is. De ott kell lenni mégis, hogy elsők között lássuk ezt a 167 képet, a 167 legfontosabb pillanatot. 124 országból több mint 101 ezer felvétel érkezett a pályázatra egyébként.

Talán a dekadens nyugati és kvázi nyugati, esetleg félázsiai ember él legtöbbször és legszívesebben e perverzióval: elmerülni a nyomorban. Helyesebben: a mások nyomorában. Ennek nyomán olyan szívesen írnám azt is, hogy minden eddiginél brutálisabb és döbbenetesebb a 2011-es év sajtófotó terméséből válogató tárlat, de sajnos ezt sem írhatom. A diktátorok és a diktatúrákat megdöntők vagy megdönteni vágyók, a természeti katasztrófák és a kárenyhítők, a személyes tragédiáikat megmutatók, a kegyetlenségükkel gátlástalanul vagánykodók, a barbár törvényeket alkalmazók évről évre gondoskodnak arról, hogy elküldjük magunkban Pangloss mestert az anyjába.

Ezzel párhuzamosan viszont arról is, hogy úgy gondoljuk, Magyarország nemcsak kormányzati lázálmokban tündérkert, de tényleg egy egész élhető kis hely, ritkán pusztít például cunami, földrengés, viszonylag ritkán akasztanak embert a Kossuth téren, és a HIV-fertőzöttek sincsenek annyian, mint. Mégis elmondható, hogy lényegesen több a kőkemény feszültség az idei, mint a korábbi kiállításokon. Megszoktuk, hogy mikor már tényleg szügyig gázolunk az emberi plazmában, szok jönni egy kis lazítás, a remek természet- és kiváló sportfotók rendszerint oldanak kicsit a görcsökön, és a Portré, valamint a Művészet és szórakoztatás kategória darabjai is sokat segítenek, hogy otthon már egészen jól tudjunk vacsorázni. Nem mondom, hogy az idén nem kaptuk meg a vizuális Nospát egyáltalán, csakhogy kisebb a dózis. Kisebbnek érezzük.

Rob Hornstra Szocsiban járt. Az orosz riviéra éttermeiben járva pedig lefotózta a vendéglátós performereket, akik többnyire énekelnek vagy úgy csinálnak, s akik alá többnyire nem komplett zenekar, hanem legjobb esetben is csak egy laptop tolja a zenét. Ott állnak ezek a valószínűleg jobb sorsra érdemes emberek, ha mázlijuk van, egy kis színpadon, ha nincs, akkor a baromi hangfal és az üdítős hűtőszekrény közé beszorítva, és szórakoztatnak, és nincs körülöttük egyetlen ízléses momentum sem. A pannó mögöttük giccs, a műmárvány felhajtás ugyancsak, a szerencsétlen karácsonyfa rémületes, a Szocsi-projektben tulajdonképpen minden rémületes, valahogy minden szívszorító, és mégis szórakoztató, és pontos.

És jó. Laerke Posselt portréja az Iránban született, de Dániában élő Mellica Mehrabanról egészen zseniális, Denis Rouvre képe a cunamitúlélő Toku Konnóról nemkülönben – az idős asszony beszédes ráncaiban szívesen vész el a szem. Carsten Peter a vietnami Hang Son Doong barlangban (valószínűleg a világ legnagyobb barlangjában: helyenként majdnem száz méter széles, magasságáról pedig annyit, hogy egy komplett negyvenemeletes ház simán beférne a plafon alá) készült képét nézve meg az a közhely nyer újra bizonyítást, hogy édes istenem, milyen kicsi is az ember.

Kicsi, de mégis ő a legnagyobb bajok forrása. Az idei World Press Photo fődíjas képét, vagyis az év fotóját Samuel Aranda készítette Jemenben. Ezen egy anya tartja karjában a fiát, aki megsérült egy tüntetésen – a póz ismerős: Mária siratta így a fiát... A kiállításon egyébként is az arab tavaszé az egyik főszerep. Rémi Ochlik sorozata a líbiai, Alex Majolié, Eduardo Castaldóé és Jan Dagóé az egyiptomi eseményeket dolgozza fel kivételesen erős eszközökkel. A másik protagonista meg a Japánt sújtó cunami és atomkatasztrófa. Toshiyuki Tsunenarinak a japán szökőár után készített képe is döbbenetes: a háttérben összedőlt házak, mindenütt romok – a fókusz a kép egyetlen szereplőjén, egy, a romok között elpusztult életét sirató japán lányon van.

A riporter számára legnyugtalanítóbb képek azonban nem az egyedi történéseket rögzítő alkotások, hanem éppen a hétköznapokat bemutatók. Ebrahim Noroozi fotográfiái például, aki nyilvános kivégzéseket fényképezett Iránban. Lógnak az erőszaktevők, lógnak az emberek. Némelyik képen négy is lóg. Vagy ott van Brent Stirton képe az ukrán drogfüggő prostituált Mariáról, aki két vendég közötti cigarettáját szívja éppen. Koszosan, tele kék-zöld foltokkal, sebekkel, szúrásnyomokkal. Donald Weber ugyancsak ukrán rendőrségi kihallgatószobákba nyert bebocsátást, így mi is láthatjuk, hogyan kérdeznek a rend helyi őrei. Mondjuk nem túl kedvesen, inkább pisztollyal.

A kiállítás egyik legnyomasztóbb képén azonban nincs vér, nincs könny, fegyver, nincsenek szétbombázott utcák. Damir Sagolj Észak-Korea fővárosa, Phenjan egy jó magas pontjáról rögzítette, hogyan „alszik” az egyenkörnyék. Egyetlen ablakban sem pislákol a fény, az utca is sötét, nincs ember se rajta, szinte halljuk, ahogy a szürke épületformák rímelnek egymásra. A ritmust csak Kim Ir Szen fénybe öltöztetett portréja töri meg egy házfalon. Afféle közvilágítás gyanánt.

Jóval kevesebb jutott a feszültséget oldó fotókból, mint a korábbi években