A tartályból kisugárzó kékség nyalábokban hullott a tágas teremre, amelynek a közepén egy aprócska számítógép kalkulálta buzgón a világot. A madárspecialisták Szerelemnek nevezték – nem, nem így kezdődik, inkább a 191. oldalon így összegződik először ez az izlandi regény, amelyet most a píár jelzők – úgymint sziporkázóan eredeti, groteszk, továbbá abszurd elemekben gazdag – és valahol a realitás között kellene elhelyezni.

Először is: magamtól nem venném meg. Pontosabban külleme alapján nem emelném le a polcról: a LoveStar cím ugyanúgy félrevezet, mint az azúrkékben kolibriszerűen lebegő tengeri madár a borítón. (A cím két agyonhasznált szó párosítása, ám ez nem ad ki semmi különlegeset – és ha nem vesszük meg, már ki sem derülhet, hogy a történetben ez egy gigavállalkozás, amely globális méretekben és egy program alapján akarja megoldani a szerelmesek összepárosítását.) A madár egyébként sarki csér, ezek navigációs problémáival kezdődik ugyanis a regény – de ez is már csak a választás után derülhetne ki.

A regény a skandináv krimik minimalista, de szimpatikusan filmszerű stílusában halad előre, és nem a túlburjánzó jelzők, inkább az erős szerkesztettség a jellemző rá. Az izlandi Andri Snaer Magnason valahol az Útikalauz stopposoknak és az 1984 közé lőtte be történetét, amely arról szól, hogyan lesz a világ folyamatos és programszerű jobbításából színtiszta katasztrófa.

LoveStar az egyik főszereplőnk és egyben természetesen egy izlandi cég is, amely újabb és újabb világjobbító vállalkozásával szép lassan a hétköznapi életet is átalakítja. A halottakat például már nem temetik el, hanem tűzijátékszerű show keretében az űrbe lövik ki, ahonnan aztán fénylő csillagokként hullanak vissza. A sziget északi részén óriási kalandpark épült, amely magát az életet tematizálja, szerelmeseknek kell itt például egymásra találniuk – tudományos alapon. És egyáltalán: a LoveStar vállalkozásai életünk olyan nevetségesen alacsony hatásfokkal működő formáit küszöbölik ki, mint például a párkeresés vagy a céltalan, csak úgy az együttlétért folytatott beszélgetés.

Ahogy az antiutópiák, szerzőnk is a létező világ apró túlzásaiból indul ki – a telekommunikációs bedrótozottság, a reklámvilág és a jóléti kapitalizmus növekedésmániája. Szinte tobzódik az ötletekben, ahogy azok virtuális megavállalkozásokká és reklámszlogenekbe darálják a szerelem, az élet és halál apró, esetlen személyességeit. Az új rendszer tehát fenyegető és borzongatóan hatékony a maga módszereivel,mégsem tudunk igazán megijedni tőlük, ha a szövegben nem szerepelnek elég erős ellenpontokként a hús-vér figurák. Márpedig a főszereplő is inkább tézisfigura, akinek dilemmái csupán a köré font eseményekkel nem lesznek átélhetőbbek. Felbukkan aztán egy szerelmespár is, Indridi és Sigrídur, őket már könnyebb szeretni, hiszen ki ne szeretne magával a szerelemmel azonosulni? (Bár bárgyúak kicsit... Hogy is mondta valaha egy hollywoodi nagyság? Az erény sosem fotogén.)

Ők a hétköznapi emberek, akik a modell szabályai szerint először csak a rendszer áldozatainak tűnnek, hiszen a mindent átható program nem egymásnak szánja őket. Aztán a mellékesnek tűnő hibáról lassan kiderül, ebből nő majd ki maga a rendszerhalál, de addig még számos oldalon keresztül kell fokozódnia a nemzetközi helyzetnek. Kár, hogy szerzőnk inkább a szürreális lények és helyzetek kifundálásában járatos, mint a jellemábrázolásban: hősei így aztán nem igazi hősök, és inkább a cselekmény vezeti őket, mint az írójuk. Fröccsöntött regényformulának azonban mégsem nevezném a LoveStart, még ha nagyjából kiszámítható is.

Hiszen ha egyrészt leszállok a saját, kissé magas lovamról, másrészt pedig praktikus szemmel nézem, hamar kiderül, hogy nem nekem készült. De ez nem jelenti, hogy ne lehetne más célcsoportja, hiszen nem kell minden napra Dosztojevszkij, Paul Auster vagy Murakami. A LoveStar hibáival együtt is szellemesen mai, jól fogyasztható strandolvasmány lehet. Hiszen ki állítaná, hogy a klímaváltozásról ne lehetne írni mondjuk a Nők Lapjában vagy a napkitörésekről az Elixírben?