A földalatti jár, délelőtt van, ősz, ha ez jelent valamit idelenn. Talán leheletnyi, fázós fanyart az utazók arcán, s kicsike bádogfényt a szemükben. A metró az egyetlen zárt tér, ahol, ha nem is jókedvében, de rutinszerűen eltölt egymással valamicske időt a széttagolt magyar társadalom föntje és lentje, parlamenti képviselő és hajléktalan, koldus és milliomos. A gyulladékony, fékhibák és öngyilkosok miatt le-leálló, ősöreg orosz metrókocsiban, tízen, ha utaznak.

Mindenki ül, egymás szagának, közelségének kitett emberek. Mandinerből, a speciális metrónézéssel, figyelik egymást, tekintetük rezerváltság, természetes érdeklődés és bizonyos szégyenlős gyanakvás fura elegye.

Hogy aki ott ül mellettük, nem rabolja-e ki őket a következő pillanatban, nem közveszélyes őrült-e, nem húz-e elő kést, bombát, karikás ostort, vörös csillagos karszalagot vagy horogkeresztes zászlót, mert akkor azonnal helyzet van.

Akkor az illető honfitársra rá kell nézni, reagálni kell, meg kell szólalni, vagy arrébb menni. Akkor a szorgos egyensúlynak lőttek, a látszatnak, hogy mindenki egyedül utazik. Csak reménykedni lehet Istenben és a valószínűségben, hogy senki semmit nem húz elő, addig legalább, amíg a békávé kegyelméből az ember föl nem ér a föld fölé.

A némaságban tisztán, erősen megszólal a magyar Himnusz. Erkel zenéje, Kölcsey verse lassan becsomagolja a szerelvény csattogását. A dallam gazdája igazgatóforma, meglett ember, ki ritkán veszi igénybe a tömegközlekedést. Előbb a zakója külső, majd belső zsebeit tapogatja végig, hiába. Mikor az énekkar belekezd az istenálddmegamagyar-ba, aktatáskáját is feltépi, de ott sem leli a kis dögöt az ajándékba kapott csengőhanggal, amit a szülinapi köszöntés után a munkahelyén, legyen elég, hogy állami hivatalban, rá is telepítettek az okostelefonjára.

Már a nyújtsfeléje zeng, egyre erősebben, amikor rálel az öltönynadrág mélyén. Kénytelen felállni, hogy hozzáférjen a szűk és értelmetlen zsebhez. Áll, nem pillant körül, mikor belenyúl, kövér izzadtságcseppek ütnek ki a homlokán.

Még elő se veszi a telefont, mikor a kocsi túlsó végében felugrik egy szurkoló-kinézetű, eléggé részeg fiatalember, kezében borosüveg, és a balsorsakit-ra némán vigyázzba vágja magát. Egyelőre eldönthetetlen, hogy komoly-e a mozdulat vagy sem, de a kontextus pillanatok alatt eldönti. A vígesztendőt-re körülnéz, majd nagy elszánással feláll egy idős asszony, két kézzel összefogja szatyrát a hasa előtt, aprókat bólogat a telefonjával küszködő főhivatalnok felé. Aztán föláll két másik szurkolókopasz fiatal, a nagyobb a kezét is előrelendíti egy pillanatra. Az öltönyössel szemben feltápászkodik egy vékonyka hajléktalan. A megbűnhődte után csatlakozik hozzá egy enyhén Down-kóros kamaszlány, a mamája cibálja a lány ruhaujját, rázza a fejét, aztán fölkel az ülésről maga is.

A körszakállas, öltönyös férfi nagyon nem ismeri ki magát a készüléken. Még a hozzreá alatt visszaül, az akkumulátorral próbálkozik kétségbeesésében, de hiába. Végül rácsap a képernyőre, majd vasvillatekintettel felpillant, s ekkor fogja fel a felfoghatatlanul groteszk helyzetet. Mindenki, az egész összevissza, középosztály alatti népség vigyázzban áll a metrókocsiban, és egyenesen őt bámulja, ahogy ülve hallgatja a saját elhallgattathatatlan magyar Himnuszát, amit a kollégáitól kapott, s ami most szólalt meg először a telefonján, botrányos, legalábbis sajátos körülmények között.

Nem csoda, hogy vérvörös lesz, az sem, hogy felpattan. A múltatsjövendő-t alatt az utazóközönségre mered, majd újból megkísérel kapcsolatba lépni a hívó féllel. Váratlanul sikerrel jár, baszod, sóhajtja, baszod, és fojtottan, kurtán belevakkant a mikrofonba.

„Metróba vagyok, mi a faszt akartok már megint?”

„Hajrá Magyarország, hajrá magyarok”, zökken vissza a helyére a vezérszurkoló.

A Kossuth tér következik.

PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

10. 05. TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

10. 12. FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

10. 17.

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.