Ki gondolta volna, hogy Orbán Viktor miniszterelnök épp egy olyan „egy a sok közül”-típusú botrány kapcsán fogja kulturális érdeklődésével észrevétetni magát, mint a táncművészet támogatásának ügye? 

Az elmúlt két évben alapjaiban rendült meg a teljes közgyűjteményi hálózat, példátlan módon kőszínházakat zártak be, központosították a kultúrafinanszírozás önkormányzati rendszerét, államosították a filmgyártást, pár hete pedig felszámolták az örökségvédelem intézményét – a miniszterelnökről eddig mégsem derült ki több, mint hogy saját kádere van az Erkel Színház újranyitására.

Ennek fényében igencsak meglepő, hogy ő maga jegyzi azt a levelet, amelyben negyven tiltakozó táncművész kapja meg a neki kijáró kokit. Ők, akik kifogásolták, hogy Markó Iván csak nyomokban kimutatható színpadi teljesítményt nyújtó társulata az idén 155 millió forint kormánytámogatást kapott, miközben a többi félszáz együttes 212 millión kénytelen osztozni – rögtön azután, hogy így az utolsó negyedév közeledtén a szaktárca végre kegyeskedik dönteni arról, kinek mennyi jut –, most világos eligazítást kaptak. Megtudhatták, hogy a miniszterelnök szerint is jogi formában „ildomos” szabályozni a támogatás mértékét, és helyesnek „tűnik”, hogy a jogok és kötelezettségek mindenki számára egyformák legyenek, de a szakma nagy öregjeinek támogatása „különleges ajándék” a kormány számára.

Amit persze nehéz másként lefordítani a gyakorlat nyelvére, mint hogy ti csak pályázgassatok, kis barátaim, játsszátok azt, hogy van egy érvényes törvény, amelynek betűje mindenkit kötelez, mi meg majd megmondjuk, ki szedhet marékkal a húsostálból, míg ti a sorotokra vártok. És hogy miért éppen Markó Iván? Talán azért, amit ő maga sejtetett: akinek a Népszabadság tánckritikusa kemény szavakkal bírálja újabb kori tevékenységét, annak megvigasztalása kiemelt kormányzati feladat.

Azt mondják, téboly? Persze hogy az. De rutinszerű téboly. Ha valaha túl leszünk rajta, a mostani Orbán-kormány időszaka a többi között úgy vonul majd be a hazai politikatörténetbe, mint a példátlan verbális agresszió periódusa. Egy olyan kor, amikor mintha direkt azt próbálgatta volna a rezsim, mekkora az állampolgárok tűrőképessége, mikor elégelik meg az arcukba harsogott, nyilvánvaló és egyre képtelenebb hazugságokat. Nyugdíjmentés, nincsen tandíj, növekedési pályán vagyunk, csökken a munkanélküliség, Európa rólunk vesz példát, csak a labanc a Közgép ellensége, a választási regisztráció meg direkte ki fogja teljesíteni az állampolgári szabadságot. Záporoznak a szavak, egyre magasabb az ingerküszöb, tíz éve még egyetlen ilyen mondattól leszakadt volna a plafon, most meg az ember azon kapja magát, hogy bénán tűr, már-már a lelke se rezzen.

És igen, innen nézve érthető és magától értetődő a miniszterelnök levezetése, amikor a táncművészeknek azt magyarázza: a kivételezés „tudomány”. Ám ahogy rögtön ezt követően arra jut, a politika pedig éppen ezért művészet, az már mégiscsak megalázó.

Markó Iván – Jézus, az ember fia – 1989-ből