Nem a legnagyobb sztárokkal, sem Callas, sem Tebaldi, sem DelMonaco, sem Di Stefano, de nemzetközi hírű, nagy nevekkel. Mi már a következő emlékévre, a kétszázadik születésnapra készülünk, nem mintha Verdinek szüksége volna a kampányra. Nem mintha szüksége volna a régi lemezekre, jelennek meg új Don Carlosok, ha nem lemezek, akkor előadások, világközvetítések. Mit tanulhatnánk a régi idők Don Carlosából?

Furcsa, de van mit. Talán így öröklődik tovább a zenei hagyomány, hogy Fülöp király áriájának bevezetőjét meg kell halasztani, pislákoltatni és elfújni. Nem biztos, hogy sajnálni kell ezt a furcsa vénembert, de az fontos, hogy számára az átvirrasztott éjszaka nagy szembenézés önmagával, életével, halálával, mire énekelni kezd, már kívülre helyezte magát az élők körén, már nem vonatkoznak rá az emberekre érvényes szabályok, megöletheti saját gyerekét, feltörheti a felesége titkos ládikáját. Mindent szabad, és nem azért, mert király, hanem mert nem él. Ehhez nemcsak Fernando Previtali, a karmester kell, aki betanítja, elvezényli, hanem az énekes is, Nicola Rossi-Lemeni, a hangszín hidegsége, ünnepélyessége, szárazsága. Nem a kedvenc Fülöp király, de legalább nem marad az emberben az a meghatározhatatlan és nem egyértelmű viszonyulás, amiről Tonio Kröger is beszél.

Rossi-Lemeni és a többiek, énekversenyeket neveztek el róluk, még ha nem is mindig érteni, mitől voltak olyan nagyok. Mirto Picchi, a címszereplő például úgy énekel, mintha nem jött volna még rá, hogy mire is jó ez a dallamos önkifejezés. Vagyis épp az önkifejezéssel van a baj: ha nem azt akarja mondani, hogy akármilyen szép hangom van, én vagyok a világ legunalmasabb és legszögletesebb embere, akkor ez mellément.

Maria Caniglia a másik kellemetlen meglepetés, ritkán hallani lemezen ennyi hamis hangot, és majdnem mindet tőle. Ebe Stignani az ellensége, Eboli, ő elképesztő, még akkor is, ha az első ária koloratúráit úgy formálja, mintha azt akarná énekelni, hogy Coca-Cola, csak azt nehéz kimondani. Paolo Silveri világos színű bariton, amiben csak az a furcsa, hogy basszusként kezdte a pályáját, Giulio Neri sötét basszus, amiben meg az a furcsa, hogy csak negyvenkét éves. Nem is lett sokkal több, pár év múlva szívrohamban meghalt, még mielőtt hozzáöregedhetett volna a legnagyobb basszusszerepekhez.

Ami még különössé teszi a lemezt, az a húzások, ma már nem kell takarékoskodni a hellyel, alternatív befejezések, kimaradt áriák is odaférnek a CD-re, de amikor ez a lemez készült, még ésszerű keretek között kellett tartani a Don Carlost, nemcsak a Verditől származó rövidítéseket kellett alkalmazni, de a saját olló is csattogott. Ennek ellenére teljesen értelmes ez a változat is, nem hiányzik különösebben mondjuk Posa halála után a forradalom, egyébként sem sikerült színházi pillanat, és nélküle értelmesebb a történet, egyenesebben tart a végkifejlet felé.

Az opera mindig az emlékezők műfaja, mai pulyákról és régi istenekről szól. Ez a lemez már új korában is nosztalgiázott, az elvárhatónál rosszabb minőségben vették föl, zeniten túl lévő énekesnőkkel, az örök tanulság tehát most is érvényes: régen minden sokkal jobb volt.