A mostani forrongás kísértetiesen emlékeztet azokra az eseményekre, amelyeket Rushdie regénye, a Sátáni versek váltott ki 1989-ben. De micsoda különbség! Most egy Amerikában készült harmadosztályú videó okozott globális dührohamot, akkor egy minőségi, mélyen filozofikus regény. És lássuk be, van némi minőségromlás abban is, hogy akkor Ruhollah Khomeini ajatollah, az iráni rendszer alapítója mondta ki a halálos ítéletet az alkotóra. (Ő sem olvasta egyébként a Sátáni verseket.) Most viszont – micsoda változás! – talmi médiaimámok siralmas átkait visszhangozza a világ, hála az azóta bekövetkezett kommunikációs forradalomnak. A könyv – tanúsítom – izgalmas olvasmány. Rushdie érdekes, különleges ember, akinek a gondolataira érdemes odafigyelni. Különösen mióta fő témája a Kelet (muzulmán) és Nyugat (keresztény, modern) találkozásának, együttélésének és kölcsönhatásának jelensége világügy lett.

Teszek egy magánkitérőt: 1999-ben a kingstoni Bard College-ban az író interjút adott lapunknak. Akkor még éltek a konspirációs szabályok, telefonüzenetekkel irányítottak az ismeretlen cél felé, faxon kaptam meg az útvonalat a szállodában, amely elvezetett a Hudson folyó völgyében lévő találkahelyre. Rushdie akkor az új regénye (Talpa alatt a föld) világbemutatója miatt volt ott. Az újságírók azonban már akkor sem a könyv üzenetéről, a civilizációk együttélésének irodalmi ábrázolásáról kérdezték a szerzőt. A bujkálás, a fatva miatti félelem, a celeblét kérdései izgatták a kollégákat. Bevallom, engem is. Nos, a mostani könyv jelentős mértékben arról is szól, hogyan lesz valakiből, aki addig csak intellektuális izgalmakat keltett, celebritás. A celeblétről is szól tehát a harmadik személyben megírt visszaemlékezés, a Joseph Anton. Rushdie ezt az álnevet választotta, amikor évekig rendőri védelem alatt élt. Kedvelt írói, Conrad és Csehov utónevéből ragasztotta össze a nevet, üzenve is ezzel, meg – sznob lévén – elhelyezve magát egy intellektuális világban.

A könyv fő vonala a Khomeini-fatva és a halálos ítélet miatti bujkálás éveit eleveníti meg. De nem annyira a konspirációs rejtőzködés az olvasmány izgalmas része, hanem az, amit Rushdie ennek nyomása alatt megélt, amit közben gondolt. A szerző, aki Kelet szülötte, de mélységesen nyugati kultúrájú ember (angol public schoolban nevelkedett, kiejtésének egy cseppnyi indiai bája sincs), rengeteget elmélkedik a muzulmánok dühén, kisebbrendűségi komplexusain. Azok a gondolatok, mondjuk őket bátran filozófiának, amelyeket erről olvashatunk, adnak némi mankót, ha meg akarjuk érteni a mostani vihart. Talán kicsit jobban lelohasztják az arab tavasz szezonja alatt keletkezett optimizmusunkat azt illetően, hogy van mód az értékek találkozására. Most épp nincs. Rushdie könyve, amely az önkifejezés szabadságának jegyében született, a mohamedánok szemében továbbra is az istenkáromlás, prófétagyalázás azonnali halállal büntetendő bűne. Annak az oldalnak a szemében a vallásszabadságnak is más az értelme, mint látjuk.

Aki majd kezébe veszi a hamarosan magyarul is megjelenő könyvet – az Ulpius Ház készül megjelentetni – élvezheti egy celebbé vált, állítólag Nobel-esélyes irodalmi híresség zavarba ejtő emlékeit is. Azt, hogy ki mindenkivel találkozott, koktélozott, ki állt mellé, ki árulta el, és hogy különböző feleségeiben miért és hányszor csalódott. Ezek a részletek egyrészt illúziórombolók, de talán segítenek is megérteni: valaki lehet valódi irodalmi kiválóság, miközben nagyon is esendő személy. De Rushdie a könyvben ír családjáról, gyermekéveiről, arról a magasan képzett felső középosztályi közegről is, amely sokszorosan idegen volt szülővárosában, Bombay-ben. Elképzelhető, sokan azért olvassák majd el a könyvet, mert választ keresnek a mai világ fő civilizációs és világpolitikai kérdéseire. Amikor interjút adott a Népszabadságnak, Rushdie azt mondta magáról: „kultúrák határátlépője vagyok”. Pár évre rá jött 2001. szeptember 11-e, Afganisztán, Irak, az arab tavasz, a szakadatlan közel-keleti válság. Ma már sokkal kevésbé látszik lehetségesnek a kultúrák közötti békés oda-vissza utazgatás, mint akkor. Egyébként az író elleni halálos ítélet továbbra is érvényes. Khomeini nem vonta vissza. Sőt most egy iráni jámbor alapítvány félmillió dollárral megemelte az összeget, amely így 3,3 millió lett. Az irodalmi Nobel-díj összege úgy a harmada.

Salman Rushdie