Most a Szkénében, a Vádlival és a Fügével közös előadásában ismét megcsodálhatjuk a színészi alakításokat. Fodor Tamás hatásos, sokszínű, igaz Moliere. Sorsverte aggastyánnak különösen meggyőző, szenvedése mély, hiteles, de testi-lelki megrendültségében is nagyvonalú játékos, rettegve is merész, a lehetőségek és lehetetlenségek pengeélén táncoló művész. Nagypál Gábor halk szavú, udvarias zsarnokot játszik. Tekintetével parancsol, miközben ez az abszolút uralkodó, XIV. Lajos is csak taktikázó politikus. Teljhatalma látszat, úgy enged az egyháznak, mintha saját akaratát érvényesítené. A megbetegedett Kerekes Évát helyettesítő Takács Katalin pedig, aki az Új Színházban már játszotta a szerepet, megrendítő Madeleine Béjart összeomlásának pillanatában. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna a teljes kiüresedésnek, a személyiség elvesztésének ilyen teljességét. Ezután természetszerűen válik a manipuláció eszközévé. A túlvilági kínoktól rettegve, az angyalok énekére vágyva elkövetett árulása egy halott lélek tette. Kovács Krisztián Moirronja is több mint egy szeleburdi, indulataitól vezérelt, tehetséges szélkakas. A léha felszín alatt bonyolult művészegyéniség rejlik. Amoralitás és hivatástudat keveréke.

Fodor Tamás igaz Moliere

A rendező azonban túlbonyolítja a saját és a néző dolgát. Azt sejteti, mintha az egész történet Moliere színházában játszódna. A díszlet, amelyet a rendező Varga Járó Ilonával együtt jegyez, jelmezekkel zsúfolt ruhatár, fölötte apró színpad függönnyel, hátulnézetből. Pap Janó jelmezei nagyvonalúan idézik a XVII. századot. Ebben a térben húzzák, vonják össze az egyes jelenetek helyszíneit a játszók, és alakulnak át azok szereplőivé. Nem egyszerűen több szerepet játszanak, hanem színészként lépnek át saját történetükbe. Mintha az is csak játék, előadás lenne. Ez végül is ellenkező hatást vált ki, mint amit vélhetően várnak tőle. Bulgakov színházat játszat a színházban, egy színházban zajló valóságos történetet mutat be. Szikszai Rémusz rendezése ezt megduplázza. Olyan színházat állít színpadára, ahol a színészek előadásként játsszák el saját történetüket. Nem tartom kizártnak, hogy ez a duplázás tartalmas is lehet, ám ezúttal nem látom ezt a tartalmat. A második színházi réteg beiktatása inkább csak csökkenti a végül is legfontosabbat, a valóságos tragédiát.

Igaz, ma a darab aligha szólhat ugyanarról, mint Bulgakov idejében, amikor nem is játszhatták, majd később a szocializmus évtizedeiben, amikor gyakran színpadra került. A művész, a művészet sorsa ma sokkal bonyolultabban súlyos. Nem egy zsarnok politikájához kell igazodni. Politikai dzsungelben kell létezni. A képmutatások és árulások rendszere is sokkal komplikáltabb, a kiszolgáltatottság is sokrétűbb. A mai Moliere-t mintha nem is a hatalom, a politikai cselszövény, hanem – mint mondja is – valóban a sors verné.

Ez végül átjön a túlkomplikált játékon is. Csak kicsit kevés.