A beszélgetés apropóját Sárközy Bencének, a Libri kiadó vezetőjének interjúja adta: a könyvhét idején vetette fel a rádióban, hogy elérkezett az idő a könyvhét koncepciójának átgondolására. Sok mindenen azonban nem kellene változtatni. A vásári hangulaton például vagy Supka Géza „forradalmi” gondolatán, hogy az írókat ki kell ültetni az utcára. (Supka kiáltványa, hangsúlyozták a résztvevők, mai marketinges szemmel is üde olvasmánynak számít.) Azért is kell óvatosan bánni a mindent felforgató reformokkal, mert a könyvhét jelenlegi formájában is 250-300 millió forintos bevételt generál, és számos kiadó itt éri el évi forgalma felét. Az időponton viszont, amelyhez Kocsis szavai szerint betegesen ragaszkodnak a kiadók, kicsit már érdemes lenne elgondolkodni. Nyárra ugyanis többnyire nem szépirodalmat vesz a vásárló, hanem könnyedebbet, de a válság tapasztalatai szerint leginkább azzal foglalkozik, hogy valamiképpen tető alá hozza az egyre rövidebb nyaralást. Szeptemberben viszont már öreg címnek számítanak a könyvheti újdonságok.

Abban tehát Kocsis, Sárközy és Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke is egyetértett, hogy a hagyományt tovább kell vinni, ám nagyobb „csinnadrattára” lenne szükség. Sárközy a hollandiai példát hozta fel, ott egy hónapig tart a könyv ünnepe, s ennek lezárása az egyhetes könyves rendezvény. Ráadásul ez igazi médiaeseménynek számít, s ilyenkor arra is ügyelnek, hogy az újságok általános hírei között szerepeljen a könyv, ne csak a kultúra rovat szűk és elit olvasórétegének szóljon. De a hollandok (és az osztrákok) más trükköt is bevetnek a népszerűség érdekében: bárki, aki könyvheti könyvet vásárol, ajándékba kap egy kortárs hazai művet, amelyet az eseményre időzítve egymillió példányban nyomtatnak ki. (Az év folyamán ugyanezt bevetik a krimi és a gyerekkönyv műfajában is.) Ez jót tesz az írónak, kereskedőnek, könyvtárosnak és kiadónak egyaránt. Magyar szemmel igazi csoda, hogy a közös érdek végül összefogást eredményezett, és tíz év alatt mesés példányszámot sikerült elérni.

A magyar állapotokat jól tükrözi, hogy kevésen múlott a példa hazai meggyökereztetése. Húszmillió forintot el is különítettek, hogy Márai bibliofil kötetével lepjék meg az olvasókat, a könyvet százezer példányban nyomtatták volna ki. Csakhogy a híres magyar széthúzás végül megbuktatta a kezdeményezést, és végül a pénz is elúszott. Az érdekek ésszerű felismerése és az összefogás hiányán túl a pénzszűke a legnagyobb hátráltató tényező. Jól mutatja ezt, hogy a Márai-programra eredetileg szánt egymilliárd forint 400 millióra zsugorodott, és a könyvszakmának lassan be kell érnie évi 500 milliós állami támogatással. S mindezt úgy, hogy a könyvfesztivált és a könyvhetet is a MASZRE (Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete) lélegezteti, mely szervezet állítólag veszélyben van.

Ötlet tehát lenne számtalan, ám forrás híján a legtöbbet még átgondolni sem érdemes. Sárközy szerint az a legnagyobb baj: egyáltalán nem biztos, hogy jó helyre megy a kultúrára szánt pénz. Például a külföldi magyar intézetek épületeinek gáz- és villanyszámlájára, miközben az intézetekkel nem rendelkező országok sokkal intenzívebben tudnak részt venni a külföldi vásárokon.

– Szégyen, ahogy magunkat reprezentáljuk külföldön – fakadt ki Kocsis, aki a londoni könyvvásár szegényes és nevetséges magyar standját hozta fel, amely mind innovációban, mind kínálatában eltörpült a cseppet sem fényesebb gazdasági helyzetben lévő országok standja mellett. A Balassi Intézet évi 100 millió forintot szán a vásárokon való részvételre, ám ennek az az ára, hogy ők mondják meg, milyen rendezvényre jut ki az ország, és melyik szerző képviselheti a magyar színeket, miközben rendszerint a MKKE-t hívják meg. A pénz soknak tűnik, ám nem az: egy valamirevaló stand megépítése nyolc-tízmillióba kerül, és akkor még egy szerző sem utazott ki. A szervezésen is változtatni kellene, hiszen mi értelme külföldi vásáron magyar nyelvű beszélgetést tartani hat-hét ember előtt?

Épp a pódiumbeszélgetések számítanak a hazai könyvhét leggyengébb pontjának is. Mert miközben a szerzők mindent megadnának egy szombat délutáni időpontért, a színpad mélyébe húzódó, motyorékoló beszélgetésben még a legszínesebb egyéniség is elszürkül. Sárközy szerint meg kellene szüntetni a templomszerkezetet, amelyben a színpad mintegy oltárként helyezkedik el, miközben a lényegi program a standok előtt zajlik. De ha már marad a pódium, akkor érdemes lenne fiatalokat is megszólító műsort szervezni. Slam poetryt vagy bármi mást, ami segít feloldani azt az érzést, hogy az olvasás kicsit ciki retroműfaj. Ennek érdekében pedig semmi sem lehet elég drága, s ha az állam nem érzi azt a felelősséget, amelyet pedig éreznie kellene a finanszírozás terén, akkor olcsón és ötletesen kell mindezt megvalósítani. Addig, amíg a mostani, még tűrhető állapotok igazán rosszra nem fordulnak.