Üzenet az Opera kávéházból
A múzeum egyik hajdani munkatársa 1972-ben bukkant a tizenhat székből és egy asztalból álló tárgyegyüttesre a jó öreg Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) egyik üzletében. Érdeklődését a biliárdasztalkán látható felirat keltette fel: „Opera kávéházi asztaltársaság, 1927 október” –olvasta rajta szabad szemmel, majd nagyítót kerített, és szemügyre vette a négycentis kis székeket is, amelyeken – láss csodát – tizenhat gravírozott nevet fedezett fel, egy teljes kompániára bukkant tehát.
Kutakodásakor aztán kiderült, hogy egy derék, de egyszerű pesti középpolgári formációval van dolga: kereskedőkkel, tisztviselőkkel, hivatalnokokkal. A múzeum megpróbálta feltárni a műtárgy történetét, de a népes asztaltársaságból egyedül Rajna Ernő építészt sikerült megtalálnia –ami nem csoda, hiszen akkorra már csaknem ötven év telt el a gravírozás óta, háborúval, deportálásokkal, forradalommal, megtorlással, ráadásul a nevek jó része reménytelenül gyakori volt ahhoz, hogy a címtárakból, telefonkönyvekből azonosítani tudja, akit keres.
Rajna Ernő viszont élt, előkerült, és elmondta: a nagyjából egyívású, tehát a húszas éveik végét taposó fiatalemberekből álló kör 1924-25-ben alakult. 1927-ben, amikor az egyik tag – elsőként – elesett a gyengébbik nemmel vívott egyenlőtlen küzdelemben, azaz megnősült, ezt a tárgyat adták neki nászajándék gyanánt.
Az idős építész emlékezete szerint ilyen aktus később csupán még egyszer fordult elő, vagyis legfeljebb még egy ilyen vagy hasonló garnitúra létezhet. Hogy ki volt a kedvezményezett, az Rajna elbeszéléséből nem derült ki. Vagy nem emlékezett rá, vagy nem akarta kínos helyzetbe hozni a hozzátartozókat, senki nem örül, ha kiderül róla: a bizóba hordja felmenői féltett kincseit. Mint a múzeum munkatársától, Saly Noémi várostörténésztől megtudtuk, maga a kávéház sem volt olyan felkapott, divatos hely, mint amilyen például a majdnem szemben működő Drechsler, az operisták törzshelye, amelynek művészasztalánál még maga Puccini is darálta a kávét egy helyi rituálé keretében.
Noha az Opera kávéház második bérlője, Pikler Armand már 1887-ben elhatározta, hogy elegáns lokalitást varázsol belőle, a terv sehogy sem akart sikerülni neki. Sőt. Ahogy azt Molnár Ferenc, valamint Kávéforrás című híres könyvében Balla Vilmos is megírta, egy napon beállított a kávéházba egy ősz szakállú, pajeszos, selyemkaftános ember, akit azonban „a lokál apart jellegének” (zártkörű eleganciájának) állhatatos őrzésével megbízott pincér azonnal és igen durván kirakott. A Lengyelországból érkezett vendég nem volt szokva ilyen inzultusokhoz. Fiákerbe ült, és fölkereste az Andrássy út 24. tulajdonosát, hogy megvenné tőle az épületet.
A tulajdonos közölte, hogy nincs szándékában eladni, de a vevőönjelölt nem tágított, addig-addig, amíg a tulaj gondolt egyet, és mondott egy elképesztően irreális árat, abban a biztos tudatban, hogy a másik ennek hallatán kifordul az ajtón. Melléfogott. A lengyelhoni látogató szó nélkül kipengette a csillagászati összeget, a palota gazdát cserélt, az új gazda – mint kiderült, egy dúsgazdag kereskedő, Lewy Henrik, aki épp Budapestre adta férjhez a leányát – szépen visszahajtatott a kávéházba, és gavalléros, három hónapos felmondási idővel kirúgta Pikler kávést.
Mi kértük a múzeumot, hogy válassza ki gyűjteményéből azt a darabot, amelyet valamiért különösen szívesen mutatna be olvasóinknak. Saly Noémi elmondta: azért szemelte ki éppen ezt a kis együttest, mert egyrészt kecses, igényes ötvösmunka, másrészt pedig hozzájárul egy kártékony téveszme szétoszlatásához. Tudniillik a mai közönség sajnálatosan nagy része elhiszi, hogy a háború előtti kávéházak mind irodalmi és művészkávéházak voltak – ami súlyos tévedés. Pesten nagyjából egy százalékukat uralták a művészek és irodalmárok, a 99 százalék nem volt több, de kevesebb sem, mint a mindenkori átlagpolgár első számú tartózkodási helye, agórája, önkifejezésének színtere, az eszmecserélés közege. Érdemes megjegyezni.
