– Nemrég a magyar állampapírokról forgatott reklámfilmet. Mitől válik ez izgalmassá – leszámítva a gázsit?

– A gázsi mindig másodlagos volt. Felkértek egy munkára, amely az emberről szól. Elég régen forgattam már, és nagyon jó volt, hogy pontosan úgy dolgozhattam, mint egy játékfilmben. A végeredmény is hasonló. A „Mi történetünk” lett a címe, és a magyar társadalomból – nagyon széles körből – kellett arcokat keresnünk hozzá. Olyan embereket, akik úgy néznek rám, hogy elhiszem, pozitívan gondolkodnak valamiről, van céljuk. Mindegyikük főszerepet kapott, egyforma lett a súlyuk.

– És az hidegen hagyta, hogy ez az Államadósság-kezelő Központ új imázsfilmje?

– Azt éreztem, na, lépjünk már előre egy kicsit. A feleségem is azt mondta: ezt meg kell csinálnod! Mit tudok segíteni ebben az országban, azon kívül, hogy teszem a dolgomat? Úgy tudom, bejött a reklám, megy a papír az égbe. És még nincs vége. A szereplők mostanában egyenként is megjelennek a plakátokon.

– A Facebookon megkértük az olvasókat, kérdezzenek öntől. Az egyikük arra kíváncsi: egyezik-e önnél a szabadság és a művészet szabadsága?

– Ezen sosem gondolkoztam. Várjon csak! Megnyitottam pár éve egy kiállítást, a világ egyik legnagyobb grafikusáét. Főiskolás koromtól ismertem, már rég nem él. Úgy hívták: Szalay Lajos. Picasso egyedül őt ismerte el önmagán kívül. Lajos bácsi elképesztő gondolkodó és grafikus volt, és egyszer azt mondta: a magyar emberrel nem az a baj, hogy nem tud rajzolni, mert nagyon is tud, hiszen a tehetsége alapvető. A baj az, hogy amikor rajzol, nincs meg benne a – latinos értelemben vett – szabadság érzése. És ez anélkül nem megy. Ő, aki a jobb és bal kezével egyformán ügyes volt, úgy gondolta: szükség van a belső békére, a szabadságra, hogy az ember keze a jó irányban induljon, és jól keresztezzen egy másik vonalat.

– Ezek szerint az állóképek is érdeklik.

– A festmény is az. Most nyitottam meg Maár Gyula kiállítását. Az első igazi játékfilmemet, a 70-ben készült Prést együtt csináltuk, Törőcsik Marival a főszerepben. Onnantól 4-5 évig dolgoztunk együtt, a Déryné, hol van?-ig. Most jöttünk rá, hogy ez mindhármunk életében a csúcsot jelentette: Mari megkapta érte Cannes-ban a legjobb női alakítás díját egy olyan zsűritől, ahol Tennessee Williams elnökölt. Nem ismertem Gyula titkát, azt hogy már gyerekkora óta fantasztikusan fest. Mikor nem mentek a dolgai, megint nekivágott. Most, hogy idősebb lett, újra elővette a vásznat és a festéket. Láttam amúgy ezeket a fantasztikus képeket a lakásukban, és a róluk készült fekete-fehér reprodukciókat is, amelyeket behozott a Préshez. De sosem mondta, hogy ezek az ő festményei, hanem csak annyit: milyen érdekesek. Nagyon érdekel a képzőművészet, Szabó Istvánnal ugyanannál a tanárnál tanultuk. Szöllősiné fantasztikus volt, nemcsak művészettörténetet, hanem ízlést is tanított: melyik a jó kép, és azt hogyan kell nézni. Mindent le kellett rajzolnunk, amiről beszéltünk. Aki nem csinálta, azt hazazavarta. Ha valaki csak négyest kapott nála, az már bukást jelentett, szaladhatott a Dunának. Amikor ösztöndíjjal eljutottam Olaszországba, végigfényképeztem az egész országot. Később az én diáimból tanított Szöllősiné, mert pont úgy fotóztam mindent, ahogy tőle tanultam.

– Ha a családban megkérik, vegye fel a házi eseményeket, tiltakozik?

– Régen felkértek esküvők fotózására, de mindenki rosszul járt velem, mert szinte az összeset elrontottam. Mindig valami baja lett a gépnek. Vagy a zár szakadt le, vagy rosszkor villant a vaku, így később már menekültem az esküvőkről. A családban a négy unokámat szívesen fényképezem – a filmes módszerrel. Belenézek a keresőbe, és ha azt látom, amit akarok, azt nagyon szeretem. Szerencsére mindig akad olyasvalaki a családban, aki fotózik, és a képek megmaradhatnak emlékbe. Erre nagyon figyeltek régen a szüleink, nagyszüleink. Abból élünk ma is, hogy előszedjük a régi dobozokat.

– Az például érdekli, milyen képeik vannak a vakoknak?

– Gondolkoztam már rajta. Múltkor nagyon furcsa dolog történt. Egy régi tanítványomról – aki külföldön élő magyar, és csak azért jött Budapestre, hogy tanítsam – kiderült: teljesen megvakult. Kérte, hogy találkozzuk. Foltokat lát csak, de mindent tud rólam, megmaradtam neki. A másik barátom, B. Farkas Tamás, akivel egy osztályba jártam, szintén megvakult. Tamás azt mondta: „semmi mást nem csinálok, csak a jóra emlékszem, ezzel lefedem a rosszat”. Valószínűleg az ő képük komplex, szagokból, érzelmekből, akár hangokból teszik össze. Valamit éreznek a közelségből is, össze tudnak rakni egy arcot anélkül, hogy megérintenék.

– A legtöbb nagy nevű zenész vágyik arra, hogy vezényeljen, bár nem feltétlenül lesz jobb karmester, mint amilyen előadó. Ugyanaz a vágy vezeti az operatőröket is, hogy rendezzenek?

– Eltelt negyven év, és ennyi idő alatt felépül az emberben valami. Egy csomó dolgot megismertem, megtanultam, közel kerültem a színészekhez. Szabónak pedig a kontrollja is én voltam. Mindig együtt gondolkodtunk, mert én láttam a színész arcát, különösen a közelikben. „Megvolt, megvolt?” – kérdezte Szabó, a felvételek után pedig: „láttad az angyalt átrepülni?” Ha azt mondtam, még nem, akkor újravettük. Brandauer is mindig kinézett rám, ő is az angyalt kereste. Ha nem, ismétlést kért. A Szabóval eltöltött harminc év sokban hozzájárult, hogy most nem a kamera mögött, hanem mellette állok. De ugyanúgy megcsinálom a képet, mint operatőrként. Az operatőrömmel, Pados Gyulával meg tudtunk ebben egyezni.

– Filmjeiben olyan kérdéseket dolgoz fel, mint a holokauszt, a halál, a szerelem. Gondolkodott azon, hogy az ügynökkérdést is megfilmesítse?

– Természetesen érdekelt, hogy voltak ügynökök, és mit tettek. De az sosem jutott eszembe, hogy ezt megfilmesítsem. Ráadásul már meg is csinálták mások, például most a Drága besúgott barátaimban vagy A vizsgában. Nem tökéletes filmek, de elég jók. Ami engem érdekel, az az emberről szól, a családról. Most is ilyesfajta kérdéssel foglalkozom, ha lesz ebből film Amerikában: egy férfi szeretne másfajta életet élni, mint amilyen neki jutott. Ez alapkérdés, ki ne szeretné más életét élni legalább átmenetileg? A művésszé válás a kérdés, és az, hogy sikerül-e a másolást művészetre váltani.

– Visszatérve az ügynökkérdésre. Mit gondol, van értelme ezt huszonkét évvel a rendszerváltozás után firtatni?

– Biztos, hogy szükség van rá. Én úgy gondolom, mindent le kéne zárni. Ez az, amit nem végeztünk el, sőt végig sem beszéltük. Ahogy a holokauszt története is ott maradt a levegőben.

– Ön beszélt erről azokkal, akikről kiderült, hogy ügynökök voltak? Például Szabó Istvánnal.

– Nem, vele nem. Soha nem csináltunk ebből problémát. Megvolt, nem volt jó, hogy megvolt. Azon mindenki túlemelkedett, hogy ez megtörtént az életünkben. Mindenki azt hitte, tudtam róla, pedig egyáltalán nem. Sokan azt gondolták, ezért nem dolgoztunk együtt Az ajtó című filmben. De egyáltalán nem így van. Tart a barátságunk, minden héten telefonálunk, és legalább kéthetente megiszunk egy pálinkát, valamint megbeszéljük a dolgainkat, de ez szavak nélkül is sikerülhet.

– És az sem érdekli, önről jelentettek-e?

– Megfordult a fejemben, de, hogy mit kezdenék az információval, arról fogalmam sincs. Erről szól a Drága besúgott barátaim is. Nincs jó megoldás, az biztos. A döbbeneten kívül nem tudnék vele mit kezdeni.

– Említette a holokausztot, mint kibeszéletlen témát. Az ön családját érintette?

– Római katolikus vagyok, és nem kikeresztelkedett. Mikor Kertész Imrének elmondtam a Sorstalanság-film forgatása előtt, hogy nem vagyok zsidó, azt mondta: annál inkább neked kell megcsinálnod. Nehogy valaki a saját családjának a tragédiáját torolja meg ebben, az szentimentális útra terelné a történetet, és az abszolút tévedés lenne. Mert úgy van megírva a regény, hogy érzelemgazdag, de nem érzelgős. Azért vállaltam, hogy megrendezem, mert ez egy tiszta emberi történet. Egészen belülről látjuk a történéseket, ahogy egyébként nem szokás. A táborokon belülről ugyanis nincs semmilyen kézzel fogható emlék, senki sem talált egy méternyi filmet, egy darab fotót sem. Valahol az óceán mélyén lennie kell egy fimdoboznak, amely őrzi ezeket.

– A németek fotóztak.

– De nem bent, a táborban. Ezért mondom: egyedül Kertész igazsága létezik. Tökéletesen írta le a tábort. A filmlaborban találtunk egyébként valakit, aki ugyanott, az ötös blokkban volt, és ugyanolyan idős, mint Imre. Sosem találkoztak. Elvitte egy bombatámadás a lábát. Erről beszélni kell, erős, tiszta történettel.

– Mit gondol, Magyarországon miért nem tudunk a végére járni a holokauszttörténetnek? Miért nem tudjuk kibeszélni?

– Mert nem megyünk el a végéig, a közepén leragadunk. Nem hiszik, nem értik, vagy nem olvasták a regényt, bár megvették a Nobel-díj miatt. Valamiért mindenki ahhoz ragaszkodik, amit másoktól hallott róla.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT