Az ember, legyen bár lány vagy fiú, később nő vagy férfi, egyszer kénytelen szakítani az apjával. Nem azért, mintha hálátlan gyermeke lenne a szüleinek, nem azért, mintha jó dolgában megbolondult volna, és nem azért, mintha semmi boldogabb törekvése nem lenne, mint veszekedni, hanem egyszerűen azért, hogy folytatni tudja a maga életét – s ha más szemszögből nézzük, azért, hogy elkezdhesse.

Ennek a szakításnak vagy inkább a rá való törekvésnek, annak a meg nem értésnek, amely az apákat a fiaikhoz fűzi, iszonyú regényei vannak a világirodalomban, elég talán, ha csak Faulkner hideglelős művére, A hang és a tébolyra, vagy magyar környezetben Spiró Fogságára gondolunk. Hogyan tud egy apa semmit tenni, miközben éppen azáltal, hogy semmit tesz, nagyon is sokat, hogyan teszi tönkre a fiait éppen ezzel a semmivel? Nagyon nyersen szólva erről beszél Faulkner regénye.

Hogyan tud egy apa kiábrándulni és szeretni ugyanakkor, miközben jól szeretni mégse tud? Erről pedig a Spiróé. És mindkettő mögött vagy inkább benne, a mondatokban ott motoz az a kérdés is, vagy nem is kérdés, hanem belátás: apának lenni lehetetlen. De fiúnak is. És lánynak is. Ez a tárgya a dán Trisse Gejl könyvének, a Pátriárkának is.

Már ez a cím leüti a komor alaphangot. Egy pátriárka nem látja be, hogy tévedhet. Egy pátriárka önnön súlyában gyönyörködik, és nem érti, mi lenne a baj ezzel. Egy pátriárkának nem lehet lelkiismerete, csak egyénisége. A nyelv, mint mindig, nagyon határozottan lök valami felé, és mint mindig, most is afelé lök, amire figyelni kell. De nemcsak a címre kell és lehet figyelni, hanem arra is, amit a regény szövege mond, tehát ismét a nyelv. „Gyűlöli ezt az egészet” – ez az első mondat, amely Harald, a pátriárka kapcsán elhangzik.

Ez tehát az első ige, ami az egyik főszereplőről, a megöregedett apáról szól. Egy pátriárka mindig öreg, és mindig gyűlöli azokat, akik megöregítették. Csalóka mondat, mert azt a látszatot kelti, mintha Harald csak gyűlölni tudna. És egyben pontos mondat, mert maga Harald sem tudja, vajon képes-e még szeretni. Még csalókább a folytatás: „Ezzel a többiek is tisztában vannak. De hát ki ne gyűlölné? Utál a középpontban lenni. Legalábbis akkor, ha mások rendezik a felhajtást. A középpontot, amikor okunk van rá, meg kell hódítani.”

Csalóka, de pontos ez is. Hihetnénk azt, hogy egy olyan emberről van szó, akinek jó az arányérzéke: csak az kerüljön oda, akinek oda kell kerülnie. De azért kihalljuk belőle a meggyőződéses macsót, a küzdelem bálványozóját, akinek folyton meg kell védenie valamit valamitől. Harald az idegenektől akarja megvédeni Dániát, magyarán xenofób. „Hiszen ezek verik a feleségüket! A gyerekeiket meg bezárják! Hogyan tudsz védelmedbe venni ilyesmit?! A feleségüket burkába csomagolják, a szemük elé pedig börtönrácsot tesznek!” Ismerős, nem?

Helle pedig, a lánya, visszakiabál, és egyik sem akarja belátni, hogy ez nem holmi „civilizációk összecsapása”, a régi idők visszasírása („amikor egzotikus ritkaságnak számított a pakisztáni zöldséges”), hanem legalább olyan örök, mint amennyire megoldhatatlan szülő-gyermek viszály. Az apa azon lepődik meg, hogy a lányának az övétől eltérő véleménye van, a lány viszont azon, hogy nem képes ezt elfogadni az apja.

Sokféleképpen végződhetne egy ilyen regény. Ez úgy végződik, hogy Helle még több morfiumot kér az apjának. „– Menj el, Harald – suttogja Helle. / Még sokáig tart, a szivattyú nem adja fel, a kitaszított test, mintha semmi sem történt volna, újra belekapaszkodik valamibe, és nem akarja elereszteni. Helle Harald haját simogatja, miközben fejét a mellén pihenteti. Akkor sem hagyja abba a simogatást, amikor a szivattyú újra elakad. És csak miután olyan hosszú ideig csend van, hogy már-már elszenderedik, néz fel az elhagyott arcra. / Harald elment.

És elfelejtette becsukni maga után az egyik szemét. / – Harald – suttogja.” Szép befejezés. Olykor azok szemét kell lecsuknunk, akiket a legjobban gyűlöltünk – legalábbis azt hittük. A regény jól felépített, Faulkner Míg fekszem kiterítve című művére emlékeztető könyv – a szereplők nevét viselő részek éppen úgy váltakoznak, mint abban. Soós Anita fordítása makulátlan, Háy János utószava szép. Mégis úgy érzem, a szöveg túl van írva. Nem úgy értem, hogy ezt a problémát kevesebb oldalon is meg lehetett volna írni – ugyan ki mondja meg, menynyit ér egy probléma?!

Nem beszélve arról, hogy a „probléma” laboratóriumi fogalom: mögötte emberek élete lüktet, helyzetek, jellemek, sorsok sorjáznak és ütköznek. Az azonban biztos, hogy a Pátriárka nem köt le ennyi (több mint négyszáz) oldalon. Olykor az volt a benyomásom, a szerző túlfodrozza az ideológiát (ilyenkor már nem drámát olvasunk, hanem egy dráma szétmagyarázását), máskor az, a szereplők azért kapnak még egy részt, hogy ne maradjanak anélkül (apán és lányán kívül még Birgitte, Harald menye ilyen „részes” szereplő). A Pátriárka olyan küzdelem, amelyben a szerző helyenként alulmarad.