Zabriskie Point

2012-09-21

Ha egy repülőgépből kidobnak egy inget, lassan ér le a földre. Ha egy filmben dobják ki, és a kamera kísériereszkedését, felüvöltök: – Essen már le, mert elalszom! De ha Antonioni hőse ereszti útnak a magasból, felsóhajtok: Szép vagy, lebegj még, amíg tudsz!

Láttam már egypár filmet, de sosem tudtam megfejteni, hogy a nagy rendezők miképpen érik el, hogy azt akarjam látni, amit mutatnak. Antonioni külön talány, mert lassú és viszszafogott. Semmi művészi pöffeszkedés. Az ember nézelődhet, töprenghet, még aludhat is, hiszen olykor talán álom, amit lát.

Mindent nézni, és semmire se figyelni. Csak várni, hátha eljön a megvilágosodás. Diákok vitatkoznak a forradalomról, egyetemi sztrájkra készülnek, büszkén vállalnak egy bizonyos Marxot, és gyűlölnek valamit, amit kizsákmányolásnak neveznek. Mikor is volt ez? 1970-ben? És ma miért nincs ilyesmi? Ki tudja, talán semmi értelme, a baloldal se támogatja. Pedig olyan felemelő. Akár a szabadság, mikor felszállunk egy repülővel, körözünk egy lány kocsija felett a sivatagban, megállítjuk, melléereszkedünk, aztán tovább a lánnyal Zabriskie Point kiszáradt tavaihoz, szerelmeskedni a homokban, amíg ki nem fut a filmszalag. Istenem, miért csak a semmiben lehetünk szabadok? Miért érezzük a saját civilizációnk minden örömében is rabságnak az életet?

De a szabadságba kirándulni se szabad. A repülő nem a miénk, elvettük valakitől, és hiába próbáljuk meg visszaadni, nem értik, hogy ha elveszünk valamit, azt vissza is akarjuk adni. Inkább lelőnek. Jól van ez így? Lehet, hogy a forradalom értelmetlen, de akkor robbanjon fel ez a fajta világ, repüljenek a levegőbe a senkit se kímélő gazdagság rezidenciái, ostoba csillogású tárgyai. Pokolra velük! Pokolra!