Így kezdődik az a tízrészes dán–svéd krimisorozat, amellyel a Viasat próbálta az online filmnézés irányába terelni a hazai közönséget. Engem sikerült. Pedig nem vagyok egy internetes guru, ráadásul kényelmetlen is volt a fotel helyett az íróasztalom melletti forgószékből megnézni a tízszer egyórás szériát, tizenöt colos monitoron. Persze mondhatnák erre, hogy ügyesebb számítógép-felhasználók már rég összekötötték volna a nagy képernyős tévével a PC-jüket, s akkor a fotelkényelem és a látvány is dob az élvezeti értéken, de hát mit tegyek, ha engem annyira lebilincselt ez a film már az első kockáktól, hogy akár diavetítőn is végignéztem volna mind a tíz részt. (Pufferelési gondjaim azért így is akadtak...) Augusztus utolsó napjaiban adták frissen, a csatorna honlapján azonban jelenleg is visszanézhető a sorozat, s jó hír a rajongóknak, hogy az újabb szériát az év végén kezdik el fogatni.

De miben különbözik a Bron/ Broen azaz A híd címet viselő, a dán rádió és a svéd televízió koprodukciójában tavaly elkészült sorozat más krimiktől?

Például abban, hogy hús-vér szereplők alakítják a nyomozókat, akik nem a legújabb divatnak megfelelő dizájncuccokban hasítanak az utcán, mindig jól fodrászolva és szépen kifestve (ha épp nőkről van szó), hanem bizony mernek slamposak, gyűröttek és előnytelenek lenni. A svéd nyomozótmegformáló Sofia Helin olyannyira „hibás”, hogy ajka fölött jól látható forradást visel, amit nem a sminkesek varázsoltak oda, hanem egy való életbeli biciklibaleset. Ám a sebhely kétségkívül beleillik az általa megformált, kissé viselkedészavaros, de zseniális észjárású Saga Norén karakterébe, aki Asperger-szindrómával küzd. Társas kapcsolatai meglehetősen furcsák és esetlegesek, empátiája mint egy rinocéroszé, viselkedése nyers, ő maga notórius igazmondó, kényszeresen pontosan fogalmaz, nem visel el semmilyen csúsztatást, simlisséget, füllentést, de a mindennapi élet olyan apró velejáróitól is idegenkedik, mint a dicséret, az udvarlás vagy a figyelmesség. A fekete az fekete, a fehér meg fehér és punktum. Ezt a figurát árnyalja a kissé slampos és meglehetősen zűrös magánéletű dán nyomozótárs, Martin Rohde, akit Kim Bodnia formáz tökéletesen. Ő is számos problémával küzd: ondóvezetékét épp elköttette, mert ha egy nőhöz hozzáér, az máris teherbe esik. És persze hozzáér, nemcsak a felségéhez, hanem másokhoz is, amiből lesz perpatvar, öszszegubancolódik munka és magánélet, hazudni kell, ami egy igazmondó és lézertekintetű munkatárs mellett egyáltalán nem könnyű. A hazugságigazság fontos szerepet kap az utolsó részben, amikor a betegesen őszinte nyomozónőnek egy végzetes pillanatban döntenie kell: szíve szerint hazudna már, de legalábbis elhallgatna valamit. Csak hát akkor borulna a figura, akár egy dominó, visszafelé kérdőjelezve meg az összes korábbi epizód hitelességét.

De nem borul.

A főszereplő kettős bámulatos alakítása mellett már csak hab a tortán, hogy a történetekben és a helyszínválasztásokban sincs smúzolás. Malmö és Koppenhága szürke, olykor fémesen hideg, s mintha kínosan vigyáztak volna arra, hogy egyetlen ismert épület vagy szobor se tűnjön fel még csak

villanásokra sem. Nincs kis hableány, csavart torony (legfeljebb csak nagyon messziről), de van helyette lakótelep, irodaház, városszéle. Az egyetlen látványelem, amiről pontosan tudhatjuk, hol járunk, az  Oresund híd. Miközben a film társadalmi drámákkal, hajléktalanokkal, drogosokkal, gazdagokkal és szegényekkel, a szüleiktől elidegenedett gyerekekkel, bevándorlókkal, rendőri korrupcióval, hatalommal és kiszolgáltatottsággal, megvert nőkkel foglalkozik (ez utóbbi miatt Varga István fideszes képviselő számára megtekintése különösképp ajánlott), aközben egyfajta lírikus tisztelgés is egy építészeti remekmű előtt. Gyönyörű felvételek készülnek a hídról, amely összeköt és elválaszt két országot. Svédországról és Dániáról azt hinnénk, ott még a kerítés is kolbászból van, s a szociális védőháló olyan erős, hogy nem potyog át rajta még egy szöcske sem, nemhogy hajléktalan vagy prostituált.

A film külön erénye, hogy ezzel az illúziónkkal is leszámolhatunk.