Vancsó Zoltántól nem meglepő egy efféle meditatív alkotás, részint mert az időtlen, nyugodt pillanatokat fényképezte egész életében, részint mert ezekből a képekből már több rövidfilmet is összeállított, melyekben a fotográfiák hasonló áttűnésekkel váltakoznak szép, alkalmazkodó zene kíséretében.

De az Álomvölgy azért mégiscsak más.

Vancsó évekig járta az erdőket, a séták során vagy tízezerszer nyomta meg az exponálógombot, és közben rájött, hogy amennyiben a felvételeket szándékosan elrontja, azaz bemozdítja, ilyenformán életlenné teszi, az így keletkezett festményszerűség mélyebb, tágasabb tereket nyit a befogadó számára. Az Álomvölgyben tehát kizárólag erdőben készült képeket látunk, és csak az első pillanatokban furcsa, hogy nincs fogódzó, mivel a filmnek nincs története, nem láthatók benne határozott körvonalú természeti tárgyak, emberek is ritkán és csak szellemszerű elmosódottságban jelennek meg, egy idő után mégis pontosan tudjuk, hol járunk, és főképp mi célból. Ezeken a képeken a fakó pasztellszínekben szerénykedő természet nem habzik, nem áll sorba dicséretért. Ezek a bemozdított, életlen fényképek leggyakrabban tényleg festményszerűek, de néha olyanok, mintha színes ceruzarajzok lennének, máskor akvarellnek vagy pasztellképnek látszanak. Különös játék a fényekkel, a természettel, amely a Vancsó-féle expozíció eredményeképpen füstszerű, vattás, párás foltokban, az eredetinél mesésebben tárul elénk. Az ember először furcsállja, miért kívánkozik mindez filmvászonra, aztán lassan megérti (lassan, mert itt minden lassan történik…), hogy ezek az egymásba áttűnő, szokatlanul átlényegült természeti képek óriási méretben kelnek életre. Ilyen nagyságban jelenik meg gazdagságuk, mutatkozik meg összes érzékeny részletük. Ráadásul (figyelem, ravasz mellékszál!) az áttűnések tíz-egynéhány másodperce alatt az eltűnő és a lassan előbukkanó kép átmeneti egymásra montírozása egy harmadik, köztes képet is létrehoz, és ezekben a pillanatokban mintha mégiscsak megmozdulna a látvány: az emberek kihalványulva mintegy „kisétálnak” a tájból, a fákra ráesteledik, a mezőn kihajnalodik, az ágak, fényfoltok megnyúlnak, átalakulnak. Nem mindegy tehát, hogy mely képek követik egymást, és Vancsó nemcsak a képeket komponálja jól, de a sorrendjüket is.

Egy kalapemelés a fotográfus előtt, aki ebben az izgága és türelmetlen világban mer csendes maradni, és ezt a csendet a másféle vizuális élményhez szokott mozilátogatóval is megpróbálja megosztani. Mert, ahogy mondja: a világ értelmetlenül felgyorsult, ám az ember és a természet nem erre az őrült ritmusra lett kitalálva. Egyszer illik már megmutatni az idő valódi természetét is.

Az Álomvölgy című filmet/nem filmet elkészíteni és moziba vinni nagy bátorság volt, de megnézni, átélni, és az általa kínált belső utazást megtenni ugyancsak komoly vállalkozás.

Egy kocka az Álomvölgyből