A két Foscari a legigazságtalanabbul mellőzött korai Verdi, általában a librettóra hivatkoznak, hogy amiatt nincs még mindig áttörés. Aki az operát elsősorban színháznak tartja, nyilván mondhat ilyesmit, csak éppen A lombardok sem a világ legkézenfekvőbb szövegkönyvére íródott, senki nem ismeri meg benne a közvetlen rokonait, a tenor pedig gyönyörű áriát énekel a halála után. Ehhez képest A két Foscariban a rokonok ismerősök is, és a tenor csak addig él, amíg meg nem hal. Tény, hogy drámai feszültséget nem sikerült a darabba csempészni, talán soha nem is volt benne, Byron alapján készült a mű, nehéz is elképzelni, hogy mi tartott benne akkor öt felvonáson át. A szereplők sokat nyögnek a velencei törvények igája alatt, olyan sokat, hogy az első két felvonásban hétszer jelentik be, hogy az ifjabb Foscarit száműzetésre ítélték, pedig már elsőre is meg lehet érteni, de erőfeszítés nélkül tudnánk sorolni sikeresebb operákat, amelyek butább történetet mesélnek el.

Nincs magyarázat, hacsak az nem, hogy mindehhez a Foscari különösen nehéz is, három szereplőnek kell valószínűtlen nehézségű szólamokat énekelni. Nézegethetjük a lemeztárakat: nem kényeztetnek. A Gardelli-féle klasszikus mellé, ha alternatívát szeretnék, mert, mondjuk Carreras túl harsány, túl egynemű, vagy Ricciarelli már ifjan is szeretett nyivákolni a magasságoknál, a viszonylag jó választás az ötvenes évekből való. A felvételtechnikát szokni kell, nem az a szép, szürke, monó hangzás, mindenféle olyan zajok szűrődnek be, amelyeket nem szeret az ember, ritmikus surrogás, a szalag átmágneseződése, vagy minek is hívják azt, amikor már halkan, de előre halljuk, hogy mindjárt felbődül a kórus. Ami egyébként meglepően összeszedett, pontos, tömbszerű, az ifjú Carlo Maria Giulini alighanem sokat ordibált ezért a hatásért, a hangja még ráfért a szalagokra is, de már csak énekelget, kórussal, zenekarral.

A három főszereplő, akik közé, némileg meglepő módon, nem fér be a főellenség, három különböző történet. Gian Giacomo Guelfi az idősebb Foscari, őutána ma is nyugodtan vágyódhatunk, úgy, ahogy van, beleférne bármelyik modern produkcióba, hangszín, súly, komorság mind dózsévá teszik. Carlo Bergonzi élő legenda, de ez az édeskés, vibratóban gazdag éneklési stílus ma meglepően fárasztóvá tud válni. Maria Vitale élete személyes katasztrófa, szép indulás, gyors csúcsra érkezés után úgy felejtették el, hogy semmi rossz nem történt vele. Ugyanaz a hang, amelyik főszerepekre vitte, hirtelen senkinek sem kellett. Vitale levonta a következtetéseket, sértetten visszavonult. Szívesebben mondanám, hogy méltánytalanság érte, de a lemez alapján jobban értem azokat, akik nem szerették a hangját, mint a rajongóit.

Éhség ide, szépség oda, meglepődnék, ha ez a régi lemez zökkentené helyre A két Foscarit a világban. De talán majd Domingo.