– Mennyire ismeri a magyar függetleneket?

– Mindenkire kíváncsi vagyok. A nagyobb fajsúlyú turnézó csoportokat már láttam, de nem dossziékból és videókból szeretném megismerni a többieket sem.

– Külföldről milyennek tűnik a magyarországi függetlenek helyzete?

– A magyarországi előadó-művészeti szféra problémái megegyeznek a Franciaországon kívüli szinte összes országéival. Egy struktúrától független csoportnak vagy kompromisszumot kell kötnie, vagy húznia kell a „Találd fel magad!” szekeret. Azért ma már Magyarországon akadnak néhányan, például Pintér Béláék, akik kiemeltebb helyzetben vannak. Van játszóhelyük, több pályázati támogatásra számíthatnak. A pénz persze sosem elég, ez nem hungarikum. A megoldást a mecénásokban látnám, azokat a segítőkész embereket kellene megtalálni, akiknek szívügyük a kultúra, és azon belül is ez a terület, amelyért áldozatot is hoznának. Tudom, ritka az ilyen, de az alkotók akkor nem arra fecsérelnék az energiájukat, hogy összetartsák a társulatot, nem emésztené őket a bizonytalanság, hogy nekikezdjenek-e egy projektnek. Ma nem lehet életművet építeni.

– Mi az, amit szeretett és amit kevésbé az előző Trafóban?

– A kísérletező színházak gyűjtőmedencéje lett a Trafó. Ebben nem lehetett valamit nem szeretni. Itt vált láthatóvá az a világ, az az esztétikum, amely az újfajta színházi nyelvet keresi – és teszi mindezt professzionális szinten. Erre a munkára több idő kell, mint a kőszínházira, nem lehet gyorstalpaló módon csinálni.

– Sokan azzal támadták, hogy egyfajta ízlés érvényesült benne, kevés volt a magyar fellépő.

– Kritizálni könnyű, de próbálja meg valaki belülről megoldani. Egyes csoportok, amelyeket az előző igazgató, Szabó György már nem hívott meg, sértődöttségükben kiabáltak rá kígyót-békát.

– Állítólag már az első körben is felkérték önt, pályázza meg a Trafót, de tiltakozott.

– Szőcs Géza államtitkár és Elekes Botond kabinetfőnök keresett meg két éve, mikor még úgy volt, a Trafó átkerül az önkormányzattól a minisztériumhoz. Kapásból azt mondtam, nem érdekel – elsősorban Szabó Gyuri miatt.

– Miért akartak szabadulni Szabótól?

– Nem mondták, én meg nem kérdeztem, nem akartam politikai játszmákba belekeveredni. Gyuri sem kapott rá konkrét választ.

– Ön Bozsik Yvette pályázatában is szerepelt, aztán kihúzatta a nevét. Most mitől jött meg mégis a kedve a pályázathoz?

– Mikor lement a második forduló is, már nyilvánvalóvá vált, hogy nem állítható vissza a korábbi viszony a fenntartóval. De ez nem rám tartozik. Gyuri is visszalépett, Yvette szintén távozott. Azt viszont nem hagyhattam, hogy a Trafó üresen maradjon. Nagy kár lenne érte, ha más funkciót kapna.

– Most saját elhatározásából adta be a pályázatot, vagy felkérték?

– Magamtól. A visszatérésemet szervezem, egyre többet szeretnék itthon lenni.

– Miért most jön haza, amikor mindenki menekül az országból?

– Harminc éve élek külföldön, hiányzik az itthonlét, a nyelv, a részvétel a kultúrában. A kinti tapasztalataimat, az ismertségemből származó előnyöket ide tudnám összepontosítani.

– Nem akarom a kedvét szegni, de tisztában van azzal, mit is jelent az ügyvezető igazgatói munka Magyarországon? Az utolsó taxiszámláig mindent önnek kell majd aláírnia.

– Ezen változtatni akarok. Kicsit szélesebben értelmeztem a munkát, mikor elvállaltam. Számomra a művészeti koncepció, a szellemi rész az izgalmas. Valószínűleg szükség lesz egy emberre, aki tehermentesíteni tud, éppen az adminisztratív, operatív pozícióban segít.

– De ön pont ezt a pozíciót nyerte el, amely megannyi adminisztrációval jár.

– Szerintem engem nem adminisztrátornak kértek fel. Azon dolgozom, hogy elfogadtassam a fenntartóval: a munkámban a művészeti rész dominál. Újabb igazgatóhelyettesre lesz szükség, aki ezt pótolja. Az eddigi helyettesnek, Haraszti Zsoltnak pluszteher lenne az én munkám adminisztratív könnyítése.

– A fenntartóval már beszélt?

– Csomós Miklós kultúráért felelős főpolgármester-helyettes adta át a kinevezésemet. A beiktatás előtt volt egy pár perces találkozásunk. Egy-két részlet megvilágosodott, ők mit hogyan látnak, de nem volt idő arra, hogy ezt megvitassuk. Kérni fogok egy újabb találkozót.

– Hoz magával munkatársakat? A bizonytalan időszakban – úgy hírlik – a stáb fele távozott.

– Sokan elmentek, ha nem is a csapat fele. Nem hoztam senkit magammal, az volt a fontos, hogy megismerjem az itteni embereket, ők mondják el belülről, mi hiányzik. Az már biztos, égetően fontos, hogy kommunikációs vezetőt találjunk. Egy-két szervező is elengedhetetlen, de ott könnyebb munkatársat találni.

– Hogy tervezi, mennyi időt tölt majd Budapesten? Hiszen ön világszerte keresett művész.

– Egy évre előre eladtuk az előadásainkat, egy-két darabbal turnézunk. A fellépések közti szabadidőmet mind itt fogom tölteni. Egy-egy hónap felét vagy a kétharmadát. Nagyon intenzíven itt leszek.

– Hogyan fogadták a magyar kinevezést az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központban, ahol ön a vezető?

– Ez majd kiderül, ha visszamegyek. Már bejelentettem nekik, de a franciák nyitottabbak. Azzal érveltem: újabb francia–magyar kapcsolatokat kezdeményezhetnénk azzal, hogy a Trafóra is figyelek. A francia kultúrpolitikában nagy hangsúlyt fektetnek a cserekapcsolatokra.

– Megtartja a francia pozícióját is?

– Majd kiderül, időben hogyan bírom a kettőt együtt. A Trafó prioritása mindenképp megmarad.

– A magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhely működtetése is belefér az életébe?

– Ott nem vagyok semmilyen státuszban. A kreatív műhely nyolc éve alakult, de a délvidéki helyzet rettentő nehéz. Ott nem tudok komplex munkát végezni. Fiatal amatőr csoportok használják az épületet, kurzusokat vagy műhelymunkákat szerveznek vendégtanárokkal, és ennyi. Egyedül az igazgató van állásban, és lehetetlenség még egy embert alkalmazni, annyira nyomorúságos a helyzet.

– Megtartja a Trafót befogadó színháznak?

– A Trafónak egy színházterme van, és továbbra is befogadó térként akarom használni. A társulatok nem tudnak itt dolgozni, nincs próbaterem. Ami más lesz, az abban mutatkozik meg, hogy Szabó Gyurival más az ízlésünk. Hozzáteszem: sokban egyezik.

– A saját társulatát hozza majd?

– Nem terveztem. Nem a tiszta tánc világából jövök, ahol kimegy az ember a próbateremből, és jöhet is a másik csapat. Díszletekkel, kellékekkel dolgozom, nekem kell egy műhely. Úgy gondoltam, évente, mondjuk, egyszer játszom a Trafóban. Főleg olyan előadásokat, amelyeket még nem mutattam be Magyarországon.

– Mikor kezd neki a programszervezésnek?

– Évad elején nem könnyű szezont szervezni. Januárig megvannak a programok, ez nagy segítség. Mindenben van valami jó: így egy kicsit több idő lesz azokra figyelni, akik itthon vannak, és a következő évad szervezését is elkezdhetjük. Természetesen külföldről olyan előadókat hívok majd, akiket szeretek, akiknek becsülöm a munkáját. Csak egy-két nevet mondok egyelőre, ellenőriznem kell, mikor érnek rá. A színházi területen például látni kell Simon McBurney-t, aki a Complicité színházat viszi Angliában. Kiváló az olasz Romeo Castellucci, ő már szerepel a programban, de szeretném, ha rendszeresen jönne. A német Thomas Ostermeier és a svájci Christoph Marthaler, a francia Tutaj Színház nagyon fontos. Őket is várom. Azt szeretném, ha nemcsak valami „jövök, játszottam, köszönöm szépen, megyek” akcióra érkeznének, hanem workshopokra, beszélgetésekre, közös elemzésekre. A tánc világából – ebben mozgok igazán otthonosan – egy-két franciát mindenképpen meghívok. Egy összművészeti archívumban is gondolkodom, ahol a nemzetközi hírű alkotók dokumentációi magyarul is elérhetőek és megvásárolhatóak lennének.

A direktor úgy véli, nem adminisztrátornak kérték fel