Vészjósló előjel
Egy lexikoncikk tudós szerzője ugyan Széchenyi eszméinek nyomait véli felfedezni a műben, a nemesi birtok feudális kötöttségeinek bírálatát látva meg benne, ám a vígjáték fő baja éppen az, hogy a nehézkesen, körülményesen előadott szerelmi bonyodalmak mögött alig lehet megsejteni is a való élet jeleit.
Néhány alig követhető mondat utal ugyan az események hátterében meghúzódó birtokviszonyokra, ám ezek nemigen mozgatják a cselekményt. A gróf és szerelme, a víg özvegy között nem a birtokviszonyok, hanem a temperamentumbeli különbség miatt támad „zendülés”.
A főszereplő intéző (eredetiben inspector) mániákus házasságszerzői plánumait pedig bár kimondva is anyagi érdekek mozgatják, csakhogy ezek nem mennek túl a szokványos közhelyeken. Mi speciálisan feudális van az emberi kapzsiságban? A mű inkább úgy hat, mintha Marivaux galantériáját bilincsbe vert elefántok próbálnák utánozni. A szöveg egyszerűsítése, Valló Péter rendezése legalább a bilincseket leverte. Így az előadástól elvitathatatlan némi bumfordi báj.
De más nemigen van benne. A rendező sem próbál több életet, igazságot találni a történetben, mint a szerző. Beéri azzal, hogy megpróbálja a cselekményt aránylag követhetően elmesélni, az alig elkerülhető unalmat meg sok apró, de semmit sem mondó ötlettel elűzni. Ha az események végképp nem kínálnak semmi drámaiságot, akkor a színészek zümmögő rovarokkal küzdenek, esetleg bukdácsolnak, botladoznak, ugrándoznak, hemperegnek, fákat ráznak, tépnek ki földlabdástól.
A fontosabb, következetesnek tetsző ötleteit viszont oly diszkréten adagolja a rendező, hogy a nézők nagy része bizonyára észre sem veszi őket. A rendező maga tervezte rendezett kert hátteréből időnként halk disznóröfögést hallani – talán. Amikor a főhős veszedelmes plánumait emlegeti, csöppet elsötétül az ég, és apró mennydörgés hallatszik. A röfögés nyomtalanul múlik ki az előadásból, a dörgések viszont hoznak csöppnyi esőt a boldog végre. Szünet után egy ideig úgy látszik, mindenki lerészegedett, ami fergeteges bulit sejtet befejezésül, ám ebből sem lesz semmi. Itt már a szesz sem segít.
A jámbor, visszavonult életre vágyó grófot viszont roppant feltűnően buktatja el a rendezői önkény legalább ötvenszer a kerti út egy pontján, ahol mindenki más gondtalanul közlekedik. Ettől nemcsak fellegekben járó értelmiséginek látszik (könyveket is hurcol magával néha), hanem tiszta idiótának. Sághy Tamásnak nagy igyekezetébe kerül, hogy mégis alapjában épelméjű szerelmes férfinak lássék. Nyirkó István bölcsen elkerüli, hogy az öncélú fontoskodásnál mélyebb okokat keressen az intéző házasságszerzői buzgalma mögött, Kőrösi Csaba kidolgozott portrét rajzol az egyszerű lelkű falusi földesúrról, Oberfrank Pál a hozományvadász báró unalmas szerepét bravúrosan toldja meg közönségmulattató ugrabugrálással.
Az ártatlan ifjú szerelmesek szükségképpeni jellegtelenségén nem sokat segít Kovács Gergely és Dobra Mária igyekezete, hogy szenvedélyüket hisztériával, illetve részeg mámorral nyomatékosítsák. A rendezői bátortalanság leginkább a női szerepek kiosztásánál és értelmezésénél nyilvánul meg. Szépségről, rútságról csak beszélnek. Valójában inkább a ruhájuk színe alapján különböztethetők meg a hölgyek, Benedek Mari látványosan felöltöztette őket. Trokán Anna sem ragyog ki közülük a szöveg szerint szépségével mindenkit azonnal elbűvölő, hatalmába kerítő özvegy szerepében.
Erre az előadásban fellépők közül különben bizonyára csak Csarnóy Zsuzsa lenne képes, ám ő éppen egy fonnyadt vénkisasszonyt alakít, amúgy kitűnően. Persze éppoly kevéssé riasztó, mint Terescsik Eszter Vilmája. Valló Péter 1981-ben már megrendezte a Csalódásokat – az egri líceum udvarán nyári bohóságnak. Annak elment. Most a veszprémi színház magyar évadát nyitották vele. Ahhoz vészjósló előjel.
