Táncra perdülő görög istenek
Az ausztráliai Melbourne-ben a nyolcvanas évek legelején jött össze az akkor még négytagú csapat (mára már csak a két alapító maradt: Lisa Gerrard és Brendan Perry). Bár a diszkográfián végignézve nem így tűnik, de szinte rögtön tudták, hogy milyen utat szeretnének bejárni. A csapat igazi turmixgépként viselkedett, amelybe beledobtak szinte mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Alternatív rockot mixeltek össze a new wave-vel, majd összecsipegettek a világból minden elérhető ősi hatást, törzsi hangokat és népdalokat, arab ritmust és keleti spiritualitást.
Talán egyetlen zenekarról sem mondható el, hogy a nyolc (immár kilenc!) lemeze ennyire eltérő hangzást képvisel az ír balladák világától az afrikai vagy perzsa dallamok lüktetéséig, miközben azonnal felismerhető a jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető hangütés. Ma már jobbára világzenének nevezzük ezt a stíluskavalkádot, de a Dead Can Dance jóval több ennél: minden művük spirituális utazás, számos világi elemmel fűszerezve. Ezt a hozzáállást egyszerre frivol és profán, ugyanakkor hittel teli nevük is jelzi.
Az első igazán komoly törésvonalak a ’93-as Into the Labyrinth című munkájukon jelentkeztek, amikor már hallhatóvá vált az, amiről addig csak pletykáltak: Gerrard és Perry egyre inkább kezd eltávolodni egymástól. Mintha két szólista hozott volna össze kényszerből közös albumot, miközben legerőteljesebb pillanataik a duettekből, a két világ összefésüléséből eredtek. Ám nem csupán ezért mérföldkő a borító letisztultságával is különleges album, hanem mert itt már egyetlen vendégzenészt sem hívtak meg, minden hangszert ők szólaltattak meg.
A lendület még két lemez erejéig kitartott, ám ’98-ra világossá vált: a közös munka nem folytatható. Lezárult egy korszak, a világzene divathullámmá szélesedett. A DCD hatása azonban nem múlt el nyomtalanul, sőt: megszámlálhatatlanul sok együttesre hatottak, és elévülhetetlen érdemük van abban is, hogy a világzene ekkora népszerűségre tett szert. Az elmúlt években már csak válogatásalbumokkal és néhány koncerttel adtak hírt magukról, miközben gondosan építgették szólókarrierjüket. Lisa Gerrard például több filmhez írt zenében is közreműködött. A Gladiátor zenéjéért 2001-ben Golden Globe-díjat kapott, de ő hallható a Sorstalanságban is.
Egy keleti mondást idézve, végül olyan messzire sodródtak egymástól, hogy a találkozás elkerülhetetlenné vált. Ekkor robbant a hír, hogy nem csupán egy koncertsorozat erejéig hajlandóak újra elviselni egymást, hanem új albumot is kiadnak. Az Anastasis a duó „klasszikus” munkája: Perry hangja semmit sem vesztett méltóságából, ünnepélyességéből, és Gerrard éteri mezzoszopránja is mintha csak tegnap hallgatott volna el. S miközben sikerült egységes munkát kiadni a kezükből, a különbségek most is szembetűnőek: nincs közös dal (négy-négy szerzeményben énekelnek), Perry angolja egyszer sem találkozik Gerrard még gyerekkorában kitalált zenei nyelvével, a idioglossziával.
Ennek ellenére közösen fedezik fel a kijelölt terepet: a görög mediterrán vidéket. Lisa egy interjúban el is mondta: mindig vonzotta őket a görögök zenei világa, a ritmusok, a hangszerek, a filozófusok és költők ősi hangjai. S ha már a görögök, akkor a harmónia sem volt kérdéses: az Anastasis ugyanis remekül ötvözi a modern elektronikus hangzás elemeit az időtlenség lebegő élményével. Semmi sem tolakodó, semmi sem emelkedik ki bántóan ebből a hömpölygő, méltóságteljes folyamból.
Könnyen elképzelhető, hogy valami ehhez hasonlatos zenére buliztak annak idején az Olümposzon. A magyar rajongók élőben is hallhatják majd őket október 17-én, a Sportarénában. A Dead Can Dance ezt megelőzően egyetlen alkalommal járt nálunk: ’96-ban a World Music Festival keretében léptek fel a Budai Parkszínpadon. A tömeg akkora volt, hogy még a fákon is lógtak az emberek.
