Mókus, alkoss, gyarapíts
Míg aki a Tolnai Ottó utcától a Kálvária térig vonuló embereket nézte, az aligha feltételezte, hogy a 20 forintos operett című projekt hatalmas, többfunkciós mókusát huzigálja, kíséri úgy 100-150 ember – nem pedig tüntetni indul, mondjuk. A tömeg megáll, szaval, énekel, zenél, és lekerekíti azt a két hónapos együttlétet, kreatív közösségi eseményt, amely a nyáron a társadalmi problémáktól és feszültségektől picit sem mentes VIII. kerület egyik foghíjtelkén indult. Nyitott művészeti műhelyt hirdettek az ottlakóknak és hajléktalanoknak – jógával, masszázstanítással, bábkészítéssel, íróműhellyel, történetgyűjtéssel, színházzal, tánccal, filmforgatással, bulival és mókusépítéssel.
Együtt készítették a performance minden részét, például a hangszereket, hulladékból a Béla Műhellyel. A nagy ünnepre a zörejbrigád süvítő szél hangját adó pörgettyűt szerkesztett műanyag gégecsőből és lenyiszált tetejű pillepalackból. Számítógép billentyűzetéből rumbatököt, fadarabokból marimbát alkottak. Ott készültek – Szabados Luca és Herczeg Zoltán tervei szerint – a különleges jelmezek is, köpenytől a kabátig, csupa karácsonyfadíszekkel, gömbökkel és színes füzérekkel kivarrt tengerészruha.
A szervező a Pneuma Szöv. nyitott budapesti hálózat és a Mobile Albania német művészcsoport. A kapocs közöttük a félig Magyarországon, félig Németországban élő Sarah Günther, mindkét team alapítója. Németországban nyert pénzt erre a kulturális programra, és eltökélt szándéka volt, hogy megmutassa, a pesti nyolcadik mennyire jó kerület, vegyes, színes, élénk. A színháztudomány szakon végzett Sarah azt a vonalat erősítette: a színház összehozza az embereket, az utca teret ad nekik. Az utcafantáziájához Brecht-Weill Háromgarasos operáját választotta ki, az ő történetükben is Maxi a főszereplő, Mókus Maxin.
Az alapsztorit három éve választotta, akkor, amikor a Látszom című hajléktalanfesztiválon Horváth Csilla írását hallotta. „Hocsi” írta meg Mókus Márkus történetét, aki politikusként akarta képviselni az állatjogokat, ezért beszédképes emberré operáltatta magát. Az első probléma a Pilisi Parkerdőből érkezett. Onnan ugyanis közszeméremsértés miatt kitiltotta az önkormányzat a meztelen csigákat. Mert csak az éticsiga megfelelő a polgármester Vadkan Valér kényes, francia koszthoz szokott gyomrának. Mikor rájött, nem tudja megoldani ezt a helyzetet, szívinfarktusban meghalt.
A (szappan)operett folytatását már az íróműhelyben hozták össze. Sós tengervíz tör fel, a Nyolcadik tenger elhagyatott telkén. Márkus leszármazottja, Mókus Maxi segítségével hajót ácsol egy csapat – utcaművészek, szomszédok, részeges tengerészek, madarak, egerek –, hogy átjussanak a fájdalomból fakadt vízen. Újra akarják építeni Erdőországot, együtt lenni, nevetni, és végre újra értelmet adni azoknak, akik már lemondtak céljaikról. Hogy ez még keveseknek sikerült, az elég világosan látszik a józsefvárosi séta alkalmával. Az elhagyatott óvodai játszótérről rendőri felvezetéssel tolják-vonják a közreműködők a hatalmas kerekes mókust, amely később picit átalakítva akár otthonként is szolgálhat valakinek.
Akad a szerkezet, mintha a városba ékelt minifalu bejáratát képtelen lenne elhagyni. Hiszen ott szabadabb, vidámabb játékszabályokat vezettek be, no meg mókuspénzt, amely a kerítésen belül csereeszköz kávéra, ételre és hajvágásra. A hajléktalanok a műanyag flakonjaikért is pénzt kaptak – tíz mókusforintot és tíz hagyományosat. Ezekből épült a szerkezet teste. Nézzük az utcákat, alámerülünk a valóságba, ahol kevés az összefogás, és a mókuspénz sem ér semmit. Sok a harag, mint például a Kálvária téren, ahol a mókusjárat partot ér. Gyerekek csapnak össze, szerencsére csak verbálisan. De ennél is mellbe vágóbbak az utcaszélen a saját piszkukban fekvő tehetetlen emberek.
A produkció egyik szereplője a barna puhakalapos Leé József, hatalmas műmikulásvirág kitűzővel a mellén. A Fedél nélkül szerzője és terjesztője, a Vagyunk Otthontalan Művészek Egyesület tagja. 2001 óta él Budapesten, Pándról költözött ide. – Ne úgy képzelje, hogy az utcán élek, hanem egy fűtés és fürdőszoba nélküli albérletben – mondja. Talán mostanában összejön neki egy rendes albérlet. Fix munkája volt nyolc évig, elektromos dokumentáció archívumosaként. Most is hangarchívumba jelentkezett, a Magyar Rádióba. Úgy érzi, talán jól szerepelt a meghallgatáson.
A Fedél Nélkülnél pedig saját vásárló- és olvasóközönsége van – meséli. Velük inkább a művekről szoktak beszélgetni, nem a hajléktalanságról. A kezdeményezők abban bíznak, reményt kelthet és keltett a közös alkotás elmúlt nyolc hete a kerületben lakókban és az otthontalanokban egyaránt. Nem csoda, hogy végül három szó: „Szabadság, szerelem, szolidaritás” kerül elő egy hatalmas mogyoróból, és kötözik a Kálvária tér szobraira. Kezdetnek semmiképpen sem rossz, folytatása következik.
