Az utolsó mohikán
A kézműves népi kultúra a XIX. század utolsó harmadában, az első világkiállítások idején vált Európa-szerte divattá, amikor Magyarországon még javában virágzott a közösségek saját igényeit kielégítő népművészet. Erre az időszakra nyúlik vissza az a máig ható gondolkodásmód, amelynek veleje, hogy a kézművesség a tehetséges falusi emberek számára váljon megélhetési forrássá, így alakult ki a honi háziipari tevékenység, amelynek a második világháború előtt kiváló értelmiségiek, ünnepelt úriasszonyok voltak a mecénásai – vázolta a kezdeteket a Hagyományok Háza (HH) népművészeti módszertani műhelyét vezető Beszprémy Katalin.
E mozgalomnak köszönhetően született meg a népi iparművészet fogalma, és jöttek létre később az első népművészeti háziipari szövetkezetek, amelyeknek működését az értékek megőrzése, a tehetségek felkarolása, a munkahelyteremtés és a népi kultúra népszerűsítésének missziója határozta meg. A legjobb hagyományok továbbvitele érdekében megalakultak a népi iparművészeti zsűrik, létrejött a népi iparművész cím – ilyen rangot kezdetben kizárólag a háziiparban alkalmazott alkotók kaphattak.
A rendszerváltozás után a szövetkezetek sorra becsődöltek. Megszűnt fő felvevőhelyük, a Népművészeti és Háziipari Vállalat több tucat üzletből álló országos bolthálózata, ahogy a folklórexportra szakosodott cég is, de az összeomláshoz hozzájárultak maguk a szövetkezetek is: portékáik – tisztelet a kivételnek – a nyolcvanas évektől egyre silányabbak lettek – egyre nagyobb teret hódított a külföldön gyártott műmagyar bóvli.
A megváltozott konstellációban egyedüliként az 1951-ben alakult Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet volt képes fennmaradni. De miként? Beszprémy Katalin és a szövetkezet tagjai szerint a siker záloga mindenekelőtt a tudatosság, az igényesség, a kézimunka iránti tisztelet (gépet egyáltalán nem használnak), és az új tendenciák iránti érzékenység – erről a kiállítás megnyitóján magunk is megyőződhettünk. A fennmaradáshoz hozzájárult az is, hogy múzeumi pontossággal és alapossággal katalogizálták az évtizedek alatt összeállt, pazar népművészeti kollekciójukat (amelyet a szélesebb közönség is láthat, a hevesi Radics-kúriában és több tájházban).
De tovább is van: a hajdan kilencszáz, ma 221 tagú szövetkezet vezetősége rendületlenül ösztönzi a tehetséges alkotókat, tervezőket a szakmai pályázatokon való részvételre, és az aspiránsok rendszerint kiválóan szerepelnek – remek nemzetközi kapcsolatokat építettek ki, például tagjai voltak az Európai Kézműves Szövetségnek (a tagságot 2005-ben átadták a HH-nak és a Népművészeti Egyesületek Szövetségének). Emellett minden komolyabb népművészeti összejövetelen ott vannak, és nem mellesleg: van egy boltjuk is, a pesti Régiposta utcában. A gazdasági-jogi változásokra is reagálni tudtak: Csillagvirág néven – immár Hevesen is bőven túlérő – egyesületet alapítottak, hogy még több helyen, alkalommal és módon mutathassák meg magukat.
