Valahányszor szótárat ütök fel, mi tűrés-tagadás, ráébredek: nem ismerem az anyanyelvemet. Hogy? Persze óhajaimat megértik a boltban; ha az utcán kérdez tőlem valamit egy tanácstalan, felfogom, válaszolok; még a könyvek – úgy átabotában –, a könyvek sem hoznak zavarba. De ha nyelvi szótár kerül a kezembe, röstelkedni kezdek: ilyen kevés tudással is mondhatom vajon, hogy anyanyelvem magyar?

Mit jelent ez? Hogy azt jobban ismerem, mint az összes külföldi nyelvet? A Tinta kiadó új szótára ugyancsak megpirongat. Tudtad te azt, hogy a puma ágyúgolyó? A pacsker posztóból varrott házicipő? Hogy egyik-másik macska pákosztos? És hogy az öregkék, az sötétkék? Vagy hogy a sintér foghúzással foglalkozó személy? És a líra, az a villamoson használt áramszedő? Nem, nem tudtad.

Szavaink elaggnak, megfakulnak, sutba kerülnek; egy idő után kancsítani kezdenek, megpatinásodnak, kiferdülnek, megsenyvednek, kiszáradnak, berozsdásodnak, mondhatnám: erkölcseik megváltoznak az évtizedek alatt.

A Régi szavak szótára hármas igyekezettel járt idegenné vált szavaink nyomában: feltámasztja kihalt szavainkat, felidézi az elfeledetteket, felmutatja a már-már kiveszetteket (egy szó persze azért halt ki, mert elfeledtük; és mihelyt elfeledtük, hovatovább nemigen különbözik a kihaltaktól). Mindegyik használatlan, megcsökött jelentésű szó tetszhalálban leledzik, és várja a nemléten túli jövendőt. Egyik-másik alakzat még itt árválkodik némelyikünk nyelve alatt (tehát nem lehet kiállítani róla halotti bizonyítványt). A baranyaiak nyilván ismerik még a pacskert.

De aki megfordult Gyimesközéplokon, az ismeri a pankó (fánk) formát (tehát ami nekünk ismeretlen, ott a mindennapi nyelvhasználat része). Ez a pazar szótár a szavak új súlyozását javasolja: mintegy beszédbe hoz olyan alakokat, amelyek még itt szoronganak – figyelemre áhítozva – a mögöttünk maradt útkanyarban. De olyan anyagokat is mozgósít, amelyek jelentése soványodott ugyan, de minden pillanatban felbukkanhatnak más jelentésben. Ki gondolná, hogy a portéka nemcsak holmi tárgyi jószágot jelent, hanem főként női teremtést, gyermeket, kedvenc élőlényt.

Vagy hogy a porzó nemcsak a virágkehely növényi ondószála, hanem játéktér, porond is egyben. Vagy hogy a pribék nemcsak haramia, hanem kísértet is, áruló is, sőt itt-ott kalauz, útmutató. Nem lehet álmélkodás nélkül lapozgatni ebben a pompás, roppant szemérmesen kínálkozó, egyszersmind tapintatosan okulásra serkentő gyűjteményben. Már Kosztolányi is intett: nincs ésszerű magyarázat arra, hogy az egyik szó miért képes túlélni több civilizációs hullámot, míg a másik szinte csecsemőkorban, születése után fűbe harap. Miért vallott csődöt az égész, mért honosodott meg a csillagász? Majd tán csak az utolsó ítéletkor tudjuk meg.

Miért múlt ki az órában a lógony, s mért maradt életben az inga? Miért látunk éjszaka néha lidércet, lúdvércet azonban már sosem? Az önkielégítés miért nem önfertőzés többé? És a limbus mért csupán a pokol tornáca, és többé sosem mocsár, lápos szittyó? És ki és mikor hallotta utoljára efféle velőt rázóan árnyalatos szavainkat, mint lehurrog, meghabarodik, senyveszt (főzés közben) vagy kölönc? Minden egyes elveszített szavunk szegényedés; az írói erkölcs szempontjából pedig még szégyen is.

A Tinta Kiadó új kötete csaknem húszezer címszót vesz lajstromba, s majdnem huszonhétezer jelentésmezőt tud megragadni. A szótár lenyűgöző hatása főleg abban rejlik, hogy megnevezi az ismeretlent, kiegészíti az ismertet. De van – hadd hüledezzek végül – egy olyan vonása is, amely amolyan ismeretelméleti tanulság is lehetne: szerénységre int, miközben megidézi a gazdagságot; keresni segít ott, ahol már találni véltünk. Mondhatnám: nyelvi lelkiismeretet teremt ott, ahol már-már felülkerekedett a bizonyosság. Újra megnyitja az érdeklődést ott, ahol szinte befejeztük a keresését. A kisigényűség is a tudatlanság egyik formája lehet. Ez a szótár igazolja: legalábbis szavakban van feltámadás.