A szerző csaknem fél évszázad kevés híján kétszáz hazai és külföldi szerző könyvét, tanulmányát, valamint dokumentumköteteket felhasználva foglalja össze az 1848-ban szabadságot kívánó, 1849-ben függetlenséget kinyilvánító ország külállamokkal való kapcsolatteremtő kísérleteit, a kiegyezés utáni külügyi „egyeztetett önállóság” esztendeit, az első világháborúba való – nem utolsósorban nemzetközi tudatlanságból és nem kevés gőgből fakadó – belerohanást, a háború alatti s utána a Károlyi- és a Kunidőszakbeli sokszor jó szándékú, de politikailag jobbára tehetségtelen külpolitikai kapkodást, összevisszaságot, majd a második világháborúba való – részben nem alaptalan (de tanácsot rosszul adó) haragból és ismét nemzetközi tudatlanságból meg még erősebb gőgből eredő – belépési vágyat. Ha igazuk van – márpedig korántsem lehetetlen, hogy igazuk van – azoknak a francia történészeknek, akik úgy vélik, hogy korai még végleges értékelést adni az ő 1789-es (!) forradalmukról, ez még inkább érvé nyes a mi 1848–1944/45 közötti időszakunkra.

De a szerző derekasan küzdött a minduntalan föltornyosuló nehézségekkel. És volt belőlük bőven. Hiszen ki tudhatná teljes bizonyossággal, hogy a meghatározó politikusok közül kiben mikor és mi munkált igazán, amikor így vagy úgy döntött fontos, akár a nemzet egészének sorsát meghatározó kérdésekben.

Győri Szabó Róbert bőséggel él idézetekkel. Ezek sokszor többet mondanak minden utólagos elemzésnél. Például Werth Henrik vezérkari főnök 1941. június 14-én – néhány nappal azelőtt, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót – ezt írta Bárdossy László miniszterelnöknek: „...biztosan számíthatunk azzal, hogy a német haderő rövid idő alatt ki fogja vívni a győzelmet, mint eddig is tette... Ekkor pedig Magyarország részvétele is igen rövid ideig fog tartani, olyannyira, hogy néhány hét múlva a mozgósított magyar haderő fokozatos leszerelésére számíthatunk úgy, hogy a bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az aratásra is hazaérhetnek.”

A szerző tárgyalta első majdnem száz év politikusainak bőséggel lehettek dilemmái. Például abból következően, hogy amikor „nagyok” voltunk, akkor nem voltunk önállók, amikor meg önállóan politizálhattunk/külpolitizálhattunk, akkor gyönge és a világhoz, sőt a környezetünkhöz képest is „kicsi” volt az ország. Efféle dilemmák a kötet kétharmadát kitevő, az 1944/45-től szinte napjainkig tartó időszakot tárgyaló fejezeteiben szereplő politikusokat is nyomaszthatták.

A „mi a teendő, ha világégések veszteseként kell beleilleszkedni egy új hatalmi-gazdasági világrendbe?” kérdésre sem a koalíciós időszakban, sem a Rákosi, majd Nagy Imre nevével jegyzett korokban, sem az 1956 októbere utáni hetekben-hónapokban években, sem a kádári esztendőkben, sem pedig a rendszerváltás utáni hullámvasút etapjaiban nem volt könnyű felelni.

Győri Szabó igyekszik árnyalt képet adni arról, hogy a külpolitikát irányítók időszakonként menynyire voltak kiszolgálók vagy kiszolgáltatottak, mennyire voltak/lehettek nemcsak napi, olykor egyéni, hanem távlatos, országléptékű érdekek, tervek kidolgozói, megvalósítói, hogy mennyire kerültek valós vagy – esetleg éppen általuk – gerjesztett közhangulatok hatása alá, hogyan tudtak vagy miért nem tudtak megbirkózni a jóvátételekkel (még az első világháborúból valók is akadtak köztük!), a vasfüggönnyel, a KGST-vel, a Varsói Szerződéssel, 1956 nemzetközi hatásaival, sokféle kiszolgáltatottsággal, visszatérően Trianon igazságtalanságaival, a gazdasági-politikai globalizáció kihívásaival, mennyire tudták kettéválasztani a bel- és a külpolitika elveit, gyakorlatát.

Fontos és hasznos munka Győri Szabó kötete. Dicséret illeti a megalkotóját. Vállalta – emlékezzünk az említett francia történészek kételyeire – a „korai” értékítélkezést. Ha tíz vagy húsz év múlva mai műve bővített és átdolgozott kiadásán dolgozik majd, messzebbről, tehát jobban, még tisztábban láthatja/láttathatja majd az ezredforduló magyar külpolitikáját.