Jólét vagy lólét

2012-09-14

Ma is igaz, hogy az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan? – kérdeztük a Nol-Presszóban Kiss Judit Ágnes költőt. Beszélgettünk arról is, mit nem lehet versbe írni, és záródhat-e pofonnal egy becsületsértési ügy. Többek között ez látható a videóban. Aki többre kíváncsi, itt elolvashatja.

NOL PRESSZÓ: Hogy tolerálod, ha valamelyik erotikus vagy szókimondó versedet más előadásában hallod?

KISS JUDIT ÁGNES: Megszoktam már. Először nem bírtam felolvasni a keményebben odamondogatós szövegeimet. Emlékszem, az elején színészbarátot vittem, hogy mondja el helyettem.

NOL PRESSZÓ: Mi benne olyan nehéz?

KISS JUDIT ÁGNES: Egész más leírva, tudva, hogy a másik elolvassa – az nagyon személyes, intim. Én is a szöveggel voltam kettesben, és az olvasó is úgy lesz. Amikor felolvasom, az egész más. Mert ugyan szeretem a face to face kommunikációt a hallgatóval, de amit írtam, nem neki akartam mondani. Aztán megszoktam, rájöttem, ezek a gátak csak bennem élnek. Egy idő után már arra kellett vigyáznom, hogy puszta hatásvadászatból ne mindig ilyeneket válasszak egy felolvasóestre.

NOL PRESSZÓ: Zavarba jönnek?

KISS JUDIT ÁGNES: Az az érdekes, hogy kevésbé jönnek zavarba a nyelvi tabuktól. Inkább a neologizmussal nem tudnak mit kezdeni, azokkal a szavakkal, amelyek hivatalosan nem férnek egy versbe. Az egyik szövegemben szerepel az a szó, hogy „emailcímem”, ez csiklandós kuncogást vált ki a hallgatóságból. Olyan már előfordult, hogy az egyik hallgató az előadás után feltette a kezét, hogy most durva szövegeket hallgatott tőlem, és szeretne egy igazi szép szerelmes verset. Megnyugodott, hogy tudok olyat is... Aztán egy református ifjúsági táborba bejött egy lelkész, aki azt mondta: olyan szinten kiakadt a szövegeimtől, hogy meg akarta nézni, ki áll mögöttük. Nagyon érdekes vita keletkezett abból, hogy bizonyos szavaknak van-e helyük a versben. Becsültem érte, hogy felvállalta a viszolygását. Akad ellenpélda is, szerzetesek között is vannak nagyon jó barátaim. Az egyik írt nekem egy SMS-t, csak a vers címe volt benne és ez a mondat: „ez odabasz”.

NOL PRESSZÓ: Minden feliratban keresed a verslábakat?

KISS JUDIT ÁGNES: Nem keresem, ők szoktak keresni engem. Nyilván, amire jobban rákattanok, az megszólít. Először az adoniszi sorok, aztán a glükóni, most a kis alkaioszinál tartok. Kedvencem a rádió glükóni sora: „Hallgassák meg a híreket!”

NOL PRESSZÓ: Van úri passziód?

KISS JUDIT ÁGNES: A tanítás igazából úri passzió. De a ló mindenképp. Amikor lovat vettem, nagyobb anyagi biztonságban éltem. Most anyagi biztonság nincs, ló viszont van. Az ember semmilyen körülmények között nem adja el a barátját, esetemben barátnőjét, úgyhogy most a lóra keresek. Ez az első kör, a második meg a számlák kifizetése, az összes többi utána jön. Ez kényszerhelyzet, de nekem a ló lelki és fizikai társ, akinek garantálni akarom a jólétét vagy lólétét.

NOL PRESSZÓ: Verseid alapján nem tűnsz túl optimistának.

KISS JUDIT ÁGNES: Mindig valami nagyon derűs kötetet tervezek, nemegyszer olvastam végig úgy a sajátomat, hogy na, jó, ezt most szerkesszük újra, mert én megyek a Dunának tőle. Az utolsó, a Koncentrikus korok vállaltan fájdalmas, mert az Anya halála utáni gyász feldolgozása. Onnan kezdtem írni, hogy megtudtam anya betegségét. Szándékos belső utazás volt a rémült kapaszkodástól az elengedésig. Nem vidám kötet, de közben sok visszajelzést kaptam: „én szintén elvesztettem valakit, és de jó, hogy megírtad pont azt, amit én is gondolok”.

NOL PRESSZÓ: Segített neked a feldolgozásban?

KISS JUDIT ÁGNES: Persze, az a túlélés legfontosabb eszköze. Azt mondják írótársak, haláleset után az ember elhallgat. Én négy nappal anya halála után írtam meg a Kaddis című verset, amit azóta sem tudok elolvasni, mert nagyon fáj. Lehet, hogy ez zombidolog, de jó volt megírni.