Jó okkal tette tehát a szót idézőjelbe a kiállítás alcíme. A most is kimeríthetetlennek látszó Antal–Lusztig-gyűjteményből kikerült válogatás kiterjed a vélt előzményektől a kortárs utóhatásokig, és ismét megerősíti azt a meggyőződést, hogy az igazi szürrealizmust nálunk a második világháború teremtette meg. Óriási, és nem csak időbeli különbséggel.

Anna Margit: A kaszás, 1962

Ha a szürrealizmus értelemtagadásának felfakasztója az első, békebeli világháború értelmetlensége volt, és a mozgalom szakadásának egy másik háború, a rifkabil az oka huszonötben, e bátor és etikus tiltakozásoktól kíméletlenül elüt az áldozatoké idehaza. Megrendítő pontossággal mutatja a kiállítás, miként torzul és sűrűsödik igazi „stílustiszta” szürrealizmussá két nagy életmű, a Vajdáé és az Ámosé a fenyegetettség szakaszaiban. Ámos Imre még harminckilencben is fest tulajdonképpen szentendrei mód puhán konstruált városrészletet, a Kútnál tere, kútja és figurája legfeljebb zaklatott, de semmiképp nem szürrealista. Abban az értelemben legalábbis nem, ahogyan a munkaszolgálat ihlette Katonák rajza megidézi a fekvő (holt?) asszonyfigurát a torz vigyorú csoportképen negyvenben, s kivált nem a negyvenegyes Könyöklő figura motívum- és érzelemkavarodásához képest.

Vajda műveiben csaknem a kezdetektől jelen volt a nehezen tetten érhető szorongás. Ám megint csak pontosan követhető, ahogyan a korai, motívumgyűjtő korszak legalább annyira konstruktív, mint szürreális, tiszta kompozícióiból, az inkább lidérces, mint szürreális önportrékból teljes szürrealizmussá torzul a képi világ. Már azért a három Vajda-fő műért is érdemes lett volna megrendezni a kiállítást, amely az utolsó nagy korszakot hozza ide, inas-szívós szénvonalaival, rettenetessé váló élénk színeivel, határtalan, és mégis lerázhatatlanul szilárd vonaglásaival.

Hogy a túlélők, barátok és tanítványok ennek a szellemnek, stílusnak és etikának elkötelezettjeként folytatták, amíg folytathatták a felszabadulás után, ugyancsak bemutatja a válogatás. Azt ugyan még sokáig nem fogjuk megérteni, hogy a később valóban szürreális mesterré teljesedett Bálint Endre miként-miért került a negyvenhetes párizsi szürrealista kiállításra, ám Korniss gyanúsan vidor és gyanúsan szótlan képei, s kivált Anna Margit vészjósló álnaivitása bizonyítja, hogy a háború után is volt súlyos tartalmakkal teli szürrealizmus. Lehetett volna. Hogy ennek nem csak a betiltás, az újabb politikai akarnokság vetett véget, azt pontosan jelzi a kurátor, Hornyik Sándor eligazító szövege.

Szép megfogalmazásában a hazai realista hagyomány „egyszerre oldott és sűrű, mint a jó alföldi talaj”, és nem hagy kétséget afelől, hogy a kirekesztéshez, a felejtéshez akaratlanul segítségére volt az intézkedéseknek. Nem volt híve, tábora, tradíciója ennek a művészetnek; lásd fent. A hatvanas években tehát mintha újra kellett volna kezdenie Bálintnak, Annának, Kornissnak. Ám ekkor már ott volt (ott van a Modemben) Ország Lili fegyelmezett szinkretizmusa, Kondor kíméletlen látomásossága, s utánuk, napjainkig a neo- és posztavantgárd generációk. Az idézőjelet figyelembe véve itt elférnek, ide kívánkoznak valamennyien Laknertől Bukta Imréig, mert valamennyiük műve más volna a szürrealizmus nélkül. S ha az előzmények bemutatása olykor meghökkentő is – Nagy István vagy Barcsay szürrealizmusa nehezen demonstrálható –, a híres gyűjtemény remekeit öröm látni. A kiállítás e dúsításokkal lett pontos és hiteles: ilyen volt a huszadik században a magyar szürrealizmus állapota.