Tavaly azt nyilatkozta, szinte társulati tag a munkajogász. Elégedett a munkájával? Több elbocsátott színész pert nyert a színház ellen.

„Mivel a »magasművészetre« sajnos nem telik meg a nagyszínház, ki kellett találni, hogyan lesz telt ház”

Csak első fokon nyerték meg, hátravan még a második. 252 tagú volt a társulat, mikor átvettem, és most 131-en vagyunk. 7-8 munkajogi per nem rossz arány. Az igazsághoz tartozik: üres gazdasági hivatallal, bérszámfejlesztéssel és munkaüggyel kaptuk meg a színházat, évtizedekre visszamenőleg nyoma veszett az iratoknak, például a szerződéseknek.

Gondolom, feljelentették az elődöket a rendőrségen.

Attól nem lesznek meg a papírok.

Pedig büntetendő, ha egy állami intézmény gazdasági dokumentációja eltűnik. A fenntartó minisztérium sem követelte a feljelentést?

Vigyázok a szavakkal, nehogy a nyolc munkajogi perből kilenc legyen. A törvény adta keretek között dolgozunk, igaz, a jogszabályok is folyamatosan változnak. A munkajogi perről hivatalból nem beszélhetek, amíg nem ér véget.

Mihályi Győző például azt nyilatkozta, őt úgy rúgta ki, hogy ön megszüntette a szakszervezetet.

A szakszervezetet nem lehet megszüntetni. Mihályi Győző valóban szakszervezeti elnök volt, és ez egyfajta védettséget jelentett neki. De ez a pozíció neki csak ezt jelentette; és könnyen utánajártam, a munkája mennyire felel meg a tagságnak, amely később le is váltotta. Igaz, ez további évnyi védettséget adott volna, de vállaltam a munkajogi pert. A szakszervezeti munka nem szólt másról: hogyan osztják le bizonyos körökben a színház két üdülőjét – az aktív tagok kizárásával. Egyébként a siófoki üdülőt visszaadtuk az államnak, cserébe lett a színháznak olyan liftje, amelyhez nem kell kezelő.

Felteszem, nem az üdülő miatt kellett mennie a színésznek.

Erről tényleg nem szeretnék beszélni, míg le nem záródik az ügy. Azt azért elárulom, van még pár adu az ügyvédünk tarsolyában.

Az örökös tagságot is megszüntette, levélben tudatta a hat nagy nevű művésszel, hogy törölte a havi 20-20 ezer forintos apanázst. Ilyen nagy a baj?

1989 óta létezik a Nemzeti Színház örökös tagsága. Egy alapítvány működteti, és a színház saját költségvetésből állja az összes költségét. 2000 óta nem ez a színház a Nemzeti, de minden, ami teher, itt maradt. Kértük a minisztérium állásfoglalását az örökös tagságról. Ekkor jött egy államháztartási törvényre hivatkozó levél: költségvetési intézményünk szüntesse meg alapítványi tevékenységeit. Ezt írtuk meg a tagoknak, de azt nem, hogy a cím is megszűnik.

De azt sem, hogy megmarad. A minisztérium mit tesz az alapítvánnyal?

Fogalmam sincs. Elképzelhető, hogy semmit, de a címet és a mögötte lévő tartalmat szeretném valahogy megmenteni.

Mennyire érzi biztosnak a színház helyzetét a folyamatosan olvadó költségvetéssel? A két másik minisztériumi fenntartású „nem nemzeti” teátrumot már megszüntették.

Nem tudom. Ahhoz, hogy minél nagyobb biztonságban legyen az intézmény, rendet kellett tenni, és ennek a nagyján már túl vagyunk. A feltorlódott adósságállomány felét, 70 milliót már letornáztuk. Év végéig az egészet szeretnénk törleszteni.

Ezek régi vagy új adósságok?

Is-is. Ehhez hozzátettünk mi is az első évadunkkal. Akkor még nem láttuk át a helyzetet, és művészi szempontból keményen belevágtunk. A második szezonban jöttek a megszorítások, majd beledöglöttünk. Iglódi István még 840 millió forintos éves támogatással dolgozott, mi 650 millióval kezdtük, és ma 440 milliónál tartunk, és itt vannak a nyakunkban az irgalmatlan összegű, irreális szerződési kötelezettségek.

A Játékszín nem volt veszteséges, mégis bezárták.

A fenntartó döntéseinek sokféle aspektusa van. A mi épületünk állami tulajdon. A Játékszín és a Budapesti Kamara helye kerületi és fővárosi bérlemény. Mi azért maradhatunk talpon, mert ezzel az épülettel egyelőre – költségvetési szempontból – nem lehet mást csinálni. De ha kinézi mondjuk egy bank, akkor nekünk annyi... Most azt látom, ha rendeződik az adósságállomány, 2013-ban új időszámítást kezdhetünk. Ha minden hírnek hihetek – ez mostanában nem szokásom –, 2013-ban megkapjuk azt a költségvetést, amelyet az idén.

Nyilatkozta, hogy felkérte a minisztérium, dolgozzon ki egy olyan koncepciót, amely szerint összevonható a Kamaraszínház, a Játékszín és a Pesti Magyar. Ezzel mi lett?

Ez még jóval a színházbezárások előtt történt, októberben. Gyakorlatilag új pályázatot kellett írnom. Művészeti koncepciót kért a fenntartó, nem anyagit. Októberben elkészült a dolgozat, amelynek 90 százaléka arról szólt, ez a színház milyen irányba induljon el, hogy megtöltse a 654 személyes nézőteret. Mivel a „magasművészetre” sajnos nem telik meg a nagyszínház, ki kellett találni, hogyan lesz telt ház. Mi ugyanis a társaságiadó-jóváírást maximálisan ki akarjuk használni, és ahhoz kell a jegybevétel.

Miből gondolja, telt ház lesz az ifjúsági előadásokon?

Bízom benne. Szerintem csalogató Berg Judittól a Rumini, Mark Twaintől a Tom Sawyer, Lázár Ervintől A kisfiú meg az oroszlánok, Janikovszky Évától az Égigérő fű és az Alföldi Róbert rendezte Kőműves Kelemen. A 80 személyes stúdióban maradnak a művészszínházi produkciók.

Árulásnak vette, hogy felállt a művészeti vezetője, Guelmino Sándor, mondván, nem erre szerződtek?

Nem, megértettem. Ő megtehette, én viszont nem. Fontos, hogy egy vezetőben legyen annyi rugalmasság – akár pofátlanság –, ha kell, máról holnapra hajlandó legyen változtatni az intézményért, amelyért felelős. Most azon dolgozunk Szabó Borbála dramaturggal, hogy generációs felépítésben elkészüljön a családi színházi repertoár. Ha ez működik, nagyobb hangsúlyt fektethetünk a művészszínházi előadásokra. Ma egy produkció a nagyszínpadon 2,5 millió forintból készülhet, stúdiószínházira egymillió forintot tudok adni tokkal-vonóval. Ebben benne van a rendezői honor is. Minden rendezőnek azt mondtam: van infrastruktúránk, jelmez- és díszlettár, műhelyek, saját belső díszlet- és jelmeztervező. Ha belső erőből kihozza a díszletet és a jelmezt, az egész gázsit hazaviheti. Amennyit pluszban rákölt, annyival csökken a fizetség. Ezt vállalta mindenki – Galambos Pétertől Bal Józsefig. A Kőműves Kelemen lesz az egyetlen kivétel, az koprodukció, és vélhetőleg mi csak az infrastruktúrát adjuk.

Úgy hírlik, kiszervezte a színházból a nagy múltú színiakadémiát.

Évente 20 millió forintba kerül az intézmény működtetése, és nem kaptunk erre se normatív támogatást, se fejkvótát, mondván, az állam nem támogatja kétszer az intézményt. Többször javasolta a fenntartó, szüntessem meg az akadémiát, de ragaszkodom hozzá, fontosnak tartom a múltját és az erejét. Sokat tesznek a színházért, csoportos szereplőket adnak, mi meg lehetőséget a színpadi gyakorlatra. Tavaly lecsúsztunk arról, hogy egy színházon kívüli alapítványhoz kerüljön, amely fejkvótát kaphat, de az idén sikerült megoldani. Így a diákok terhe sem változik, maradhat 5000 forint havonta. Mentjük, ami menthető és ami érték.