Isten: van, nincs, talán
Alapesetben én is el tudnám képzelni, hogy valaki fehér háttérre álmodott fehér rántotthús-Magyarországot képzelt el az óriásplakát-kiállításra afféle másodlagos frissességű fricskaként. De tudom, hogy nem erről van szó, mert ott voltam a pénteki ünnepélyes megnyitón, amelyre a Szépművészeti Múzeum barokk csarnokában került sor. Mondta is valaki, talán a főtámogató, az Elmű embere, hogy milyen érdekes, itt ülünk a régi mesterek művei között, és közben a modernitást ünnepeljük – biztosan nem ezt mondta, mindenesetre a több száz éves olajképek és a plakátművészet furcsa találkozásáról beszélt.
Ott ültek sokan, szervezők, újságírók, díjazottak, szponzorok, művészettörténészek, még szocialista élőkép is volt, munkásember munkásruhában, parasztasszony főkötőben vagy miben, és értelmiséginek szánt alak is álldogált ott, kezében a Magyar Közlöny, benne Magyarország új alaptörvényével, és nagyon látszott mindhármukon, hogy a munkaverseny lázában égnek erőst. Az élőképhez tartozott még egy nemzeti trikolór, amelyet egy kis ventilátor fújt, fújdogált: a lobogó, az lobogjon.
Szóval, volt minden. Kiderült az is, hogy az ARC egyetlen köztéri támogatója, a Mahir Cityposter ultimátumot adott a szervezőknek: azonnal felmond minden együttműködést, ha Geszti Péterék eredeti tervük szerint kiteszik az Ötvenhatosok terére Szerényi Szabolcs és Bátorfy Attila A médium az üzenet című munkáját. Mivel pedig a Mahir támogatása nélkül az idei ARC úgy járt volna, mint a tavalyi, vagyis elmarad, „gyakorlatunknak és elveinknek ellentmondva” elfogadták a szervezők a cég feltételét, így a mű csak az ARC weboldalán látható.
Az arcátlan grafikusok le merték írni: 2011-re 110 millió forint osztalékot fizetett a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó társaság. Meg hogy iparági felmérések szerint soha nem volt még olyan aránytalan az állami pénzek elosztása a köztéri reklámpiacon, mint a mostani kormány idején. Állok tehát a fehér plakáthely előtt, és gondolkodom a fehér alapon fehér árvalányhajat elkövető szélsőséges kreatív csoport nevén. Úgy hívják (nem hívhatják máshogy): büdös nagy magyar valóság. Aztán meg azon, hogy a mahíresek jól elvitték a show-t a többiek elől, akik különben lényegesen kifinomultabb eszközökkel, sokkal árnyaltabban mondják el,mi jut eszükbe arról, hogy Jókedvvel, bőséggel.
Többnyire a rosszkedv és a szűkölködés, persze. És ez már nem csak lelki alkat kérdése. Számos aktualitás, az Erzsébet-utalvány, a mindenféle (most épp nemzeti) konzultáció, az oligarchák, a szegénység és egyéb szociális nyavalyák helyett én most arról akarok beszélni, hogy az idei ARC nekem Istenről szól. Mégiscsak ő a mottó forrása, a Himnusz címzettje. Istenről szól tehát a kiállítás, aki hol van, hol nincs – hol meg csak talán van, lehetne. Még ez utóbbi eset a legrosszabb, mert kétségbeesés jár a nyomában.
Holányi Katalin Jó a kedv című, második helyezést elért munkáján például van Isten, ez abból is látszik, hogy lenyúl a fellegekből, mutatóujjával úgy húzza mosolyra egy magyarosba öltözött alak száját, a háttérszín boldogkék. Császár Norbert harmadik helyezett, Mese című munkáján interregnum van: Egyszer volt, egyszer lesz, mondja a szöveg, a lehunyt szemű család előtt asztal, rajta átlátszó, szélükön perforált finomságok, az alakok arcán ugyanolyan perforált mosoly.
Szabó Julcsi Játszom című plakátján viszont egyértelműen nincs Isten. Akasztófajátékot stilizál a műve, Lukács evangéliumából idéz hiányos szöveget, azt kéne kirakni, hogy Kérjetek és adatik (Károli fordításában helyesen: megadatik néktek), keressetek és találtok. Csakhogy az eddig mondott betűk – az N, az Ó, az F, a Z – nem passzolnak sehogy sem. És mindjárt kész a pálcikaember az akasztófán. Székely Petra első helyezett, Miért is lenne jó kedvünk? című, pixel art művekre hajazó grafikája látszólag a plakátműfaj kereteit feszegetően sok információt közöl, mégis könnyen leporlasztható az üzenet: lényegében minden rossz.
A várost felülnézetből ábrázoló képen azt látjuk, hogy tömött sorokban állnak az emberek a munkaügyi központ meg a hajléktalanszálló előtt, dugó van, valakit éppen kirabolnak, egy Malév-gép éppen egy épület felé tart... Szóval, egymást érik a szörnyűségek, de az összes alak arcán bamba vigyor ül. A ház, amely előtt vigyorgó tüntetők tömörülnek: a Parlament. Pedig akár lehetne is Isten.
Seiben Erika és Weigang Tamás tesz is egy drasztikus kísérletet, hogy a transzcendens feljebbvalót cselekvésre bírja: újságokból kivágott betűkből rakják ki a névtelen levél szavait: „Isten! Áldd meg a magyart: jó kedvvel bőséggel!!!” Bár egy vessző jól jött volna, a követelés így is világos. Németh Adrienn, Farkas Júlia, Koncz Gabriella, Szabolcs András és Sebestyén Eszter kicsit szelídebbre veszi. Üzenet Istennek című plakátjukon torz alak látható, aki fényüzenetet küld az égre, éppen úgy, mint Gotham City egy jóravaló lakója, amikor Batmannek jelenése lenne: Gondold újra. Egy újratervezés, az mondjuk tényleg nem ártana.
