A hazugságot fenn kell tartani
Még mindig (vagy már megint) érdemes Kaposvárra figyelnie annak, akit a magyar színház jövője érdekel. Nem a nagyszínházra ugyan, hanem az egyetemre. Ott évek óta készülnek izgalmas előadások.Tavaly az évad egyik legfontosabb produkciója volt az akkor végző Mohácsi-osztály búcsúja (Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó…), amelyet Zsámbékon is eljátszottak. Ezen a nyáron három alkalommal is láthattunk kaposvári növendékeket az egykori rakétabázison. Közülük gyorsan felejtsük el A király mulat című próbálkozást Victor Hugo drámájának és Verdi Rigolettójának posztmodern összezagyválására.
Jó volt látni viszont a Bölcsődalt, amelyről ugyan a rendezőtanár, Rusznyák Gábor elöljáróban hangsúlyozta, hogy nem előadás. Van is benne igazság, amennyiben meglehetősen látszik a didaktikai cél: kísérletezés a valóság színpadra emelésével. Bűnügyi rémtörténeteket dolgoznak fel a születés, a családi élet, a családon belüli erőszak témaköréből. Valóban kissé mechanikus a szerkezet, az eseteket mindig követi valamiféle reflexió, gyakran médiamegjelenés formájában. Másfelől azonban roppant változatos, ötletes, sokrétű mind az erőszakos cselekmények elbeszélése, megjelenítése, mind az utóéletük, következményeik bemutatása.
Tehetség és gondos, figyelmes munka látszik rajta. Kaposvári hallgatók hozták létre, de az oktatási kereteken kívül Euripidész drámájának feldolgozását, a Volt egyszer egy Helené…-t. A K2 Színházat az egyetemisták szorgalmi feladatként üzemeltetik már két esztendeje, ez a harmadik bemutatójuk volt. Nem csoda, ha felkeltette érdeklődésüket Euripidész darabja, pontosabban az időszámításunk előtti VI. században élt szicíliai Sztészikhorosztól vett verziója a szép Heléna történetéről. Már a hivatalosnak mondható változat is eléggé frivol. Hiszen nem kevesebbről van szó, mint hogy egy könnyelmű nőszemély szökése okozta azt a háborút, amely meghatározta a görögség szellemét, ahonnan a római eredetmítosz is származik, tehát amely az egész európai kultúra egyik leglényegesebb forrása.
Euripidész szerint ráadásul ez az egész történet még csak nem is igaz. Nem Helenét, hanem csak a képmását rabolják el, az igazi görög királyné, Meneláosz hitvese meg közben Egyiptomban rejtőzik, ahol a helybéli ifjú és erőszakos király szeretné éppen magáévá tenni, amikor Trójából hazatérőben eltévedt férje odavetődik, s végül trükkösen megszöknek. Szóval van a mesében szerelmiháromszög-dráma, krimi, bohózat, cselvígjáték. A K2 vezetőit, a szöveget átdolgozó és az előadást rendező Fábián Pétert és Benkó Bencét azonban nem csak a szövegből kibontható játékos-ironikus, anakronisztikusan csúfolódó lehetőségek érdeklik, bár azokkal is jócskán élnek.
Legfinomabban éppen a kar szerepét dolgozták ki. Pallagi Melitta, Sodró Eliza és Dobó Enikő elöljáróban a magyar népmesék stílusában pompásan magyarázza el a mitológiai előzményeket, majd csellón, citerán, hegedűn kísérve böködik előre a cselekményt. Az okos és tisztességes, s főképp becsületére, jó hírére érzékeny Helenét Szakács Hajnalka praktikus méltóságtudattal játssza. De tartalmilag Meneláosz figurája a legfontosabb. Horváth Szabolcs a köztudatban mitológiai hősként és a felszarvazott férjek prototípusaként egyként élő királyt remek technikával mutatja élhetetlen, nehéz felfogású idiótának, aki hatalmától és főképp hatalmi jelképeitől, ruháitól is megfosztva néha ugyan hisztérikusan hősködik, asszonya egyszerű és célszerű javaslatait viszont felfogni is képtelen.
A sikeres szökés után, hazafelé tartva viszont, amikor ismét öltönyös politikusnak látjuk, megfontolt, bölcs államférfiúvá komolyodik. Asszonya becsületét gondolkodás nélkül áldozza fel. Senki sem tudhatja meg, hogy a tízéves háború, a rengeteg áldozat egy fantom miatt volt. Tudja a legfontosabbat: a hazugságot fenn kell tartani. Ez a befejezés persze már nem Euripidésztől való. Ez mai, napi tapasztalat.
