– Az Upon the Head of the Goat (A kecske feje felett, a magyar kiadásban Bűnbakok) ott feküdt a rendőr asztalán. A mamájától kapta azzal, hogy Aranka Siegal művét feltétlenül el kell olvasnia. Elsősorban azért, mert szép könyv. Másrészt azért, hogy megértse, egy közösségben hogyan nyer teret fokról fokra a gyűlölet, amely addig terjed, hogy emberek kiközösítik és megalázzák azokat, akikkel addig együtt éltek.

– Tudod, addig csak egy anya, egy feleség, egy holokauszttúlélő voltam. Aztán hirtelen, magam sem értem hogyan, sztár lettem. Előadásokra, dedikálásokra hívtak, irodalmi elismeréseket kaptam – meséli az 1930-ban Beregszászon született, nemrég a budapesti amerikai nagykövetség holokausztoktatási programja keretében Magyarországon járt özvegyasszony. Az írói karrier számára egy későn jött ajándék az élettől.

Igaz, neki az élet is ajándék, nem sokon múlt, hogy édesanyjához és testvéreihez hasonlóan az auschwitzi gázkamrák egyikében végezze. A sors azonban kegyes volt hozzá és Viola nővéréhez. A két tinédzser Davidowitz lányt 1944 májusában konyhai munkára osztották be a christian stadti táborba, ahol a lőszergyári kényszermunkára küldött zsidókat „szállásolták el”. 1945 telén a közelgő szovjet csapatok miatt a tábort kiürítették, Arankáékat és a még életben maradottakat gyalog Bergen-Belsenbe küldték. Április közepén itt szabadították fel őket az előrenyomuló brit egységek.

Aranka ekkor alig harminc kilót nyomott, tífusz és súlyos láz gyötörte. Mint meséli, már a kórházban elkezdett gondolkodni azon, hogyan került ő ide. És hogyan élte túl, miért éppen ő, s miért nem az édesanyja és a testvérei, akiket többé sosem látott? A magyar árvákat 1945 nyarán a Svéd Vöröskereszt segítségével a skandináv országba vitték, majd 1948-ban az Egyesült Államokba emigráltak.

A New Yorkba került Aranka a svéd után angolul tanult, és megismerkedett későbbi férjével. A nála tíz évvel idősebb Gilbert Siegal a Harvardon végzett jogott, a második világháborúban az amerikai légierőnél szolgált. Egy fiuk és egy lányuk született.

– A gyerekeimnek sosem beszéltem a holokausztról. Azt akartam, hogy boldog, felhőtlen gyermekkoruk legyen – mondja Aranka, aki (időközben elhunyt) férjével az ezredfordulón New Yorkból Floridába elköltözött. A gyerekek, ahogy nőttek, úgy kezdtek kérdezősködni. Főleg a kislány, Rissa tett fel kérdéseket. Pél dául olyanokat, hogy nekik miért nincsenek anyai nagyszüleik. A kíváncsiságot Aranka azzal próbálta elütni, hogy Európában a második világháború sok áldozatot követelt, de Rissa örüljön annak, hogy ott vannak az apai nagyszülők. Más gyerekeknek már sajnos egyáltalán nem élnek a nagyszüleik.

Egy szép napon a tizennégy éves Rissa azonban dühösen rontott be a házba. – Anya, igaz, amit a szomszédban Mrs. Peres mond? Te tényleg egy holokauszt túlélő vagy? – A múltat letagadni, elhallgatni innentől már nem lehetett.

Írni Aranka még a svédországi évek alatt kezdett el. Naplót nyitott, és abban jegyezte fel gyermekkori élményeit. A szépeket Beregszászról, a hétgyermekes családi házról. Anyjáról, aki lengyelországi zsidó menekülteket is befogadott. Nevelőapjáról, akiért a rabbi szombatonként rendszeresen elküldetett. S persze a Komjátiban élő nagymamáról, a mélyen vallásos Bábiról, akinél vendégeskedni felért egy földi paradicsommal.

A naplóból a szörnyűséges dolgokat sem hagyta ki. Azt, ahogy Beregszászon 1938-tól elkezdett szépen lassan megváltozni körülöttük a levegő. Ahogy a keresztény magyar szomszédok elkezdték egyre bizalmatlanabbul szemlélni a vegyes vallású, zsidó és református családot. S bár egyik nővérének románca volt egy magyar katonával, a „felszabadító” magyarok bizonyultak a legkegyetlenebbeknek. Különösen, amikor elkezdték begyűjteni, gettóba terelni, majd bevagonírozni a kárpátaljai zsidókat.

A két évvel ezelőtt magyarul megjelent Bűnbakok ezt az 1938 és 1944 közötti időszakot meséli el. Azt, hogy egy kislány miként éli meg az elembertelenedő világot. Aranka a második világháború kitörésekor éppen Komjátiban nyaralt, és csak egy év elteltével térhetett haza. Beregszászon súlyos változásokkal szembesült. Mostohaapját elvitték az orosz frontra, a zsidó törvények pedig megkeserítették a hét gyerekkel egyedül maradó édesanya életét.

Az, hogy a naplójegyzetekből Amerikában bestseller és lényegében holokauszt-alapmű lett, Aranka akaraterejének köszönhető. Amikor a gyerekei egyetemre mentek, ő is tanulni akart. – Drágám, hiszen még érettségid sincs – mondogatta a férje, aki aztán büszkén mesélte: „papíron” egy lánya és egy fia van, mégis három egyetemistát vonultat fel a család. Aranka felnőtt fejjel megszerezte az érettséginek megfelelő krediteket, így hallgatóként beülhetett az elegáns elővárosi felsőoktatási intézmény padsoraiba.

Íráskészségére, humorral fűszerezett eleven elbeszélő stílusára az egyik tanára figyelt fel. A svédországi naplójegyzetekből is merítő eszszékről azt mondta, azokból könyvet kell írni. – Rendben, megírom, de találjon nekem kiadót! – replikázott Aranka, akinek legnagyobb meglepetésére a professzor asszony talált is kiadót. A szerkesztővel aztán húzták-vonták a szöveget, Aranka azonban egyben nem engedett. Ragaszkodott a címhez, amit egy bibliai képeskönyvből vett, s ami a férjének és a fiának is kedvence volt.

A beszélgetés során az angolból magyarra, majd oda-vissza váltó Aranka azt mondja, hogy az írás számára önfelfedezés volt. S egyben találkozás is a hozzá hasonló sorsú, „furcsa” gyermekkort maguk mögött tudókkal. Még fontosabbnak tartja, hogy megtanult megbocsátani. – A megbocsátással más ember lettem. Rájöttem: azzal, ha gyűlölök valakit, nem neki okozok fájdalmat, hanem saját magamnak. Nem a gyűlölt személy szíve fáj, hanem az enyém –mondja. Azt sem hallgatja el, hogy a felfogása miatt volt konfliktusa olyanokkal, akik nem tudták és nem is akarták megbocsátani az őket, a családjukat ért rémtetteket.

Aranka bűbájosan mesél az életéről, annak nyomasztó fejezeteiről is. Sugárzik belőle az élet szeretete. Csak akkor komorul el és sírja el magát, amikor szóba kerül, mennyire volt fájdalmas az írás, önfelfedezés. Nagyon fájt, annyira, hogy gyakran meg kellett szakítani a munkát, ilyenkor hosszabb szüneteket tartott. Az emlékek zuhatagként törtek rá, gyakran maga előtt látta, ahogy elválasztották az anyjától.

Álmodni angolul szokott, de gyakran hall magyar hangokat. – Szeretni – válaszolja arra, hogy mi a kedvenc magyar szava. Az anyját, a testvéreit és persze Bábit. Először 2010-ben, több mint hatvan évvel beregszászi elhurcoltatásuk után járt Magyarországon, illetve az ismét Ukrajnához tartozó szülővárosában. Felnőtt lánya és fia akarta látni, honnan származik az édesanyjuk. Beregszászon az emlékeikben szeretve őrzött egykori házuk eltűnt. Nyomtalanul elpárolgott. Mintha ott sem lett volna. A kecske feje felett azonban ott van. Kitörölhetetlenül.

Névjegy

ARANKA SIEGAL 1930-ban született Beregszászon Aranka Davidowitz néven. 1944-ben édesanyjával és testvéreivel deportálták Auschwitzba, a koncentrációs tábort csak ő és egyik nővére élte túl. Svédországon keresztül 1948-ban az Egyesült Államokba vándorolt ki. Férjhez ment, egy lány- és egy fiúgyermeket szült.

Svédországban kezdett naplójegyzetei nyomán írt első regénye 1981-ben jelent meg az Egyesült Államokban.

Gyermekkori élményei alapján két másik regényt is írt. Mindhárom mű, így a magyarul Bűnbakok címen megjelent első regény számos irodalmi elismerést kapott. Több mint egy évtizede Floridában él, most is gyakran hívják előadásokra.

FOTÓ: BÁCSI RÓBERT LÁSZLÓ