A 69. velencei fesztivál esetében a rendezvény első fele a vallásos tematikájú filmek összecsapását hozta, de most, a mustra vége felé közeledve előkerültek egyéb problémafelvetések is. Két versenymű is foglalkozik például az ifjúság, illetve a felnőtté válás kérdéseivel. A szakzsargon szerint ezek az úgynevezett coming of age mozik persze nem ritkák a mindennapos kommersz felhozatalban sem, de ezen a „magasabb”, művészi szinten már nemcsak a habkönnyű útmutatás, hanem a konkrét, olykor húsba vágó elemzés a lényeg.

A magyar származású francia rendező, Olivier Assayas Something in the Air (Apres mai) című versenyművében nosztalgiával nyúl a témához. A valamelyest önéletrajzi ihletettségű mű a hetvenes évek Franciaországába repíti vissza a nézőt, a poszt-’68-as fiatalok generációjához. A több cselekményszálon futó mű tulajdonképpen a mai nyugat-európai társadalom viszonyrendszerének és mentalitásának eredőit kutatja: Assayas azokat a konkrét előzményeket fejti fel nagy ambícióval, amelyek a manapság legtöbbször csak „elátkozott nemzedéknek” nevezett korosztály magába fordulásához vezettek. A mű abszolút középpontjában a festőnek készülő művészlélek fiúcska áll (nem nagy kihívás rájönni, hogy ő a rendező alteregója), aki az aktív politikai szerepvállalástól eljut a teljes befelé fordulásig, ami végül a filmes világba „taszítja” őt. Egészen lenyűgöző azonban, ahogy a rendező képes megjeleníteni a jóléti társadalom ideológiáktól megszédült baloldali aktivistáinak világát, melyet egyébként annak idején a keleti hatalmak is nem kis sikerrel befolyásoltak.

Ennek fényében biztosan állítható, hogy a Something in the Air teljesen mást jelent egy a hetvenes éveket megélt, nyugati nézőnek, mint egy fiatalabb, mondjuk a szocializmust is megélt befogadónak. Ez utóbbi aligha tud együtt érezni az euforikusan lelkes baloldaliakkal, akik csak az eszmét kergették. Ugyanakkor Assayas volt annyira bátor, hogy ezt a poszt-’68-as generációt nem kevés (ön)kritikával mutassa be: a filmben szereplő aktivisták nagyon akarnak valamit, bármit – de tulajdonképpen nem jutnak egyről a kettőre. Ideológiai pezsgés ide vagy oda, de a műben szereplő karakterek nem igazán tudják megtalálni önmagukat. Szeretnének tanulni a világról, csavarognak, szenvedélyes szerelembe esnek pillanatok alatt, és ugyanilyen gyorsan lépnek ki a kapcsolatokból. Az sem számít, hogy ebbe beleszakad a szívük, vagy hogy a végső eredmény a teljes elidegenedés. Mindenesetre nagyon érdekes lenne, ha Assayas mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes évekről is forgatna ilyen „atmoszferikus művészfilmet”, mert rendezői kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek. Sokan Arany Oroszlánt jósolnak az Apres mai-nek, de itt igazából az a nagy kérdés, hogy az amerikai Michael Mann vezette zsűri képes-e ezzel a szigorúan az öreg kontinenshez kötődő tartalommal bármit is kezdeni.

Abban azonban Assayas filmje sem különbözött a többi díjesélyes műtől (a The Master, Paradise: Liebe vezeti a nem hivatalos toplistákat), hogy egy igen tradicionális, már-már retró mozgóképes nyelvet és stílust alkalmaz. Az innovációt és a nagyon várt „új hangot” végül az amerikai független filmes csapat egyik legizgalmasabb alkotója, Harmony Korine hozta meg a Lídóra: a Spring Breakers című mozgóképes őrület, melyet prezentált, egyszerre egy korunkban játszódó coming of age film, de egyúttal elképesztő stílus- és formai kísérlet is, mely a ma szokásos gyors vágásokon, a klipes atmoszférán és túlstilizáltságon is csavar egy merészet. Szinte arcul csapással ér fel az az energia és intenzitás (a rendező ezt hang- és képtámadásnak hívta), mely a nézőre zuhan: benne van az amerikai fiatalok bulikultúrája, az elképzelhető összes olyan hedonista obszcenitással, amely az álomgyári változatokból kimarad, legyen szó szexualitásról vagy erőszakról. A szándékoltan minimális dialógussal felszerelt mű négy lány tavaszi vakációját mutatja be. Minden íratlan szabályt áthágnak, pláne, miután összejönnek egy kábítószer-kereskedővel, aki szabadidejében hiphopsztár. A könyörtelen mennyiségű drog és pia hamarosan gépfegyverrel gyilkoló állatokká változtatja az egyetemista csajokat, mindezt ráadásul rózsaszín símaszkban és bikiniben, Britney Spears-es ritmusban teszik. Aztán meg hazamennek anyuhoz. Külön csavar, hogy Korine a szerepekre szinte csak „jólányokat” szerződtetett, Vanessa Hudgenst és Selena Gomezt például egyenesen a Disney Channelről. Persze ezek után nem meglepő, hogy az újságírók leginkább erről faggatták az ifjú színésznőket a sajtótájékoztatón, akik aztán olyan eredeti válaszokat adtak, hogy majd lefordultunk a székről az unalomtól. Mert hát ki hitte volna, hogy a disney-s munka a rajongóiknak szól, a Spring Breakers meg igazi önmegvalósítás. Természetesen művészi önmegvalósítás, mi más.

A családban marad: Harmony Korine filmjében i ú hitvese, Rachel is szerepet kapott