Tömegmédia és art deco
A legújabb kori honi műtárgypiac voltaképpen igen fiatal, csak a rendszerváltás hajnalán, a nyolcvanas évek végén éledt újjá – az élő szocializmus éveiben a zöm számára semmiféle becse, így értéke sem volt az antiknak, a piacon egyedúr Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) kínálata kevés kivétellel nyugaton landolt (a cég Telepes utcai filiáléja például kizárólag exporttal foglalkozott). Harminc éve az a kevés honfitársunk, akiben volt vásárlói hajlandóság, szinte kizárólag sötét tónusú, XVI., XVII., XVIII. századi festményeket, reneszánsz, gótikus, legfeljebb barokk bútorokat vásárolt – mondta Polgár Árpád műkereskedő.
A műkereskedelem liberalizálása utáni időkben, a kilencvenes évek közepén nagyot fordult a trend. Több lett a hazai vevő, a közérdeklődés egyre inkább a XX. század eleje felé fordult; ami a festészetet illeti, Rippl-Rónai, Munkácsy, Vaszary és Szinyei Merse lett a legnagyobb favorit, egyik-másik képükért 160-200 millió forintot is megadtak az árveréseken. A XIX. század más tárgyai is kikerültek a fősodorból, ahogy teltek-múltak az évek, először a szecesszió, majd az art deco vált a legkurrensebbé. A különösen szép antik munkák iránt persze továbbra is élénk az érdeklődés (és ez nincs másképp ma sem), a változást azonban jól mutatja, hogy mondjuk egy barokk tabernákulum piaci értéke gyakorlatilag semmit sem változott a korábbi évekhez képest, a szecessziós üvegcsodák ára eközben viszont az egekbe szökött. Ízlésünk aztán még tovább fejlődött, immár együtt a nyugat-európaival. A reneszánsztól napjainkra eljutottunk a modernizmusig, korunk legkeresettebb remekei a nemesfémből és a briliánsból készült, art deco korszak utáni ékszerek, az absztrakt és nonfiguratív festmények, szobrok, valamint az 1950-es és 60-as évek dizájntárgyai, köztük az alumíniumbútorok. A nemesfém és briliáns holmik iránti kereslet megugrása persze nem csak az ízlés finomodásának köszönhető, a válság is vastagon hozzájárult ehhez: az efféle tárgyak mindig értékesek lesznek – jegyezte meg Polgár.
Mindeközben nyilvánvaló: Magyarországon nagyságrendekkel kevesebben vásárolnak régiséget, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban – és nem csak anyagi megfontolások okán. Mindenekelőtt itt volt az említett negyven év, amely sok mindenben segített, például számos nemes tradíció, így a letűnt korok formaművészete iránti tisztelet és vonzalom kigyepálásában – több emberöltőre szólóan. De különösebb esztétikai köznevelés ma sincs, képzőművészettel, iparművészettel jószerével csak a napi- és hetilapok kultúroldalain és szaklapokban találkozhat a publikum, olykor egy-egy tematikus kiállításon (ilyen most az Iparművészeti Múzeum Art deco és modernizmus című tárlata, korábban a szecessziót bemutató, még korábban a historizmussal és az eklektikával foglalkozó). Mindez azonban Polgár szerint roppant kevés ahhoz, hogy akárcsak megközelítsünk olyan országokat, ahol se szeri, se száma a tévés műtárgy-népszerűsítő műsoroknak. Angliában fut például egy rendkívül népszerű roadshow-széria, amelyben egy szakértőkből álló csapat városról városra jár, és darabról darabra szemügyre veszi, értékeli a helyiek által bevitt régiségeket – nem ártana lemásolni. Röviden: szép és jó a szakcikk, remek és tanulságos a bútorkiállítás, de efféléket csak egy szűkebb réteg olvas, látogat – a szélesebb közönséghez ma már csak a tömegmédián keresztül, szórakoztató formában lehetne közelebb vinni a művészetet.
Jelenleg szűk az a réteg, amely az Iparművészeti Múzeum kiállításaira eljut, lehetséges tehát, hogy e tárlatok műtárgy-kereskedelemre gyakorolt közvetlen hatása nemigen érzékelhető – bár a múzeumból ez nyilván kevéssé látszik. Sajnos – anyagi okokból – gyenge a marketing, a többéves, olykor évtizedes munkával létrehozott kiállításoknak szinte semmi nyomuk sincs az elektronikus médiában – mondta érdeklődésünkre az intézmény főmuzeológusa, aki szerint mindehhez még az amúgy fogékony polgárok anyagi helyzete is hozzájárul – főleg a fővárostól távol élők fosztatnak meg a műélvezettől. Balla Gabriella szerint azonban az ilyen tárlatok ettől függetlenül igenis: befolyásolják a közízlést. A legattraktívabb példa erre a Zsolnay-remekek 80-as években indult európai diadalútja. Egy olasz múzeumigazgató ötletétől vezérelve a budapesti iparművészeti múzeum anyagából építkezve egymás után több nagyvárosnak is megmutatták, mi is az a Zsolnay, és a sorozat hatása máig érezhető a nemzetközi műkereskedelemben, jegyezte meg Balla, aki meg van győződve arról, hogy a most futó Art deco és modernizmus tárlat is mély nyomokat hagy a látogatókban. Az, hogy ezekkel a műtárgyakkal egy ilyen tekintélyes kiállítóhelyen találkoznak, átformálja a saját, hasonló tárgyaikhoz való viszonyukat – és ez jelentős eredmény.
A retró még nem tört be
Amerikában már javában dübörög a retrokultúra, Nyugat-Európában most kezd beszállingózni a komoly műkereskedésekbe, nálunk egyelőre azonban kevés látszata van a kirakatokban.
Ennek oka főként a keleti és nyugati blokk formakultúrája közti minőségi különbségben keresendő, jó áron eladni, árverésre vinni nálunk jószerével csak olyan retrotárgyakat lehet, amelyek valami híres/hírhedt személyhez köthetők – a jelenséget leginkább talán a közelmúltbeli Kádár-aukció sikere példázza. A műkereskedő mindezzel együtt meg van győződve arról, hogy nem kell sokat várni, és nálunk is megnemesül a 60-as, 70-es évek formavilága.
